Antun Šoljan (1932–1993)

Az első öt oldal után szinte biztos voltam abban, hogy kedvem telik majd benne: sűrű, gazdag ízekkel teli nyitány ez, amiben vetünk egy pillantást Murvicára, a rusztikus tengerparti falura, ahová a párt gigantikus kikötőt tervez, amely kikötő mint sanda árnyék, vagy még inkább mint mitikus szörnyeteg, felfalni készül a kisközség lelkét. Eposzi küzdelem várható tehát a vidéki nyugalom és az indusztriális modernség, e két absztrakció között, egy ökológiai horrortörténet, egy komplett szívszakasztás, lélegzetelakasztás, miegymás – erre számítottam. Csak aztán megjelentek a könyvben az emberek. És az valahogy már nem.

Főszereplőnk Despot mérnök, aki Murvicában született ugyan, de már nem ápol kapcsolatot a faluval – erre most odairányítják, hogy felügyelje a munkálatokat. A szocialista lelkesedés egy darabig lobog benne („Építsünk valami hatalmasat vasbetonból! Hogy a napot is eltakarja!”), de aztán szembesül azzal, hogy a haladásnak bizony árnyoldalai is vannak, ugyanis megjelenik 1.) Graso elvtárs, aki – akárcsak Virág nevű magyar kollégája – egyszer kérni fog valamit 2.) Despot felesége, Magda, akinek a becsvágya erősebb, mint a Halálcsillag sugárnyalábja 3.) a zágrábi illetőségű Vikica, aki tüzes és megbízhatatlan, ilyen értelemben pedig egy zárlatos vasalóra emlékeztet. Ők pedig alaposan befűtenek ám a mérnök úrnak.

A baj az, hogy ezt a könyvet én annyira didaktikusnak éreztem, annyira egyértelműen el van különítve benne egymástól a jó/szép (a falu, meg a romlatlan természet) meg a rossz/csúf (az építkezés), hogy igazából semmilyen kérdést nem vet fel. A szereplők szájában kopognak a mondatok, hiteltelenül csengenek, mert túl fehérek vagy feketék, és mivel egyáltalán nem kérdés, hogy a mérnök úrnak milyen döntést kell meghoznia (és hogy ez a döntés karrierje és házassága szempontjából nem sok jót ígér), így ilyen téren sem leltem benne izgalmat. A Vikicával folytatott szerelmi viszonyt pedig kifejezetten erőltetettnek éreztem, nem kis részben azért, mert a hölgy a ’70-es évek zágrábi szlengjében beszél, amelynek magyarítása teljesen amortizálódott így a XXI. századra – csikorog a fül, ha hallja. A végén azért megint fellángol valami, ott kapunk egy igazán (ki ne mondd, hogy mágikus realizmus! ki ne mondd, hogy mágikus realizmus) márquezi sistergést, de ez csak egy picit menti az összképet. Bátor könyv, azt elismerem (a jugoszláv kommunista párt felelősségét firtatni a falurombolásban, ’79-ben… az szép…), de azért az eleje meg a vége között lévő része (szaknyelven: a könyv közepe), no, az számomra valahogy haloványka lett.… (mehr)