Alain Badiou XX. századi kulcsszövegekből (Mandelstam, Brecht, Freud, Celan, Pessoa stb.) kiindulva igyekszik megfogalmazni, hogyan határozható meg (művészet)filozófiai értelemben a század, mint olyan. Én meg azt tanácsolnám mindenkinek, ha kedves az élete, hogy soha ne kérjen meg filozófust verset elemezni. Személyes tapasztalatom ugyanis, hogy a kérdésre, miszerint „Mire gondolt a költő?”, számos válasz adható, köztük olyanok, mint a „Basszus, holnap lapzárta, és még három versszak hiányzik!” vagy az, hogy „Azt a kutyaúristenit, hogy én mekkora zseni vagyok, megírtam hexameterben egy szimpla fogmosást!” Ezek az alternatív (de hihető!) válaszok azonban egy filozófus magyarázataiban valamiért egyáltalán nem merülnek fel, viszont bemelegítés nélkül képes eljutni egy töltelék jelzőből egészen a költő fiatalon elhalt dédapjának Weltschmerz-éig. Itt voltaképpen arról van szó, hogy a „Mire gondolt a költő?” kérdés átalakul az elemző fejében a „Mire kellett volna gondolnia a költőnek?” kérdéssé – fontos látni persze, hogy a két kérdésre adott válaszok ideális esetben akár meg is egyezhetnek, ha feltételezzük a művész abszolút tudatosságát (bár tulajdonképpen feltételeznünk kéne a művész és az értelmező elméjének teljes azonosságát is), csak hát… miért is kéne feltételeznünk?

Persze ez valahol minden értelmezés sajátja, így Badiou munkáját sem ekézném ezért – helyenként kifejezetten eredeti javaslatokat tesz a század tematikáinak meghatározására. Számára a századot a valóság iránti elementáris vágy jellemezte, aminek törvényszerű következménye volt, hogy igyekezett azt megtisztítani az ún. „látszatoktól”. Ez az „ők” és a „mi” dialektikus elkülönítéséhez vezetett, és nemritkán ahhoz, hogy kinyilatkoztatta a „jó háború” szükségességét a „rossz háborúk” végleges megszüntetése érdekében. A század kulcsszava pedig az anabázis, vagyis az akarat és a tévelygés szintézise, ami némi egyszerűsítéssel úgy magyarítható, hogy csináljunk már valamit, mindegy is, hogy mit. A végén aztán van egy átkötés az új századhoz, ami egyben felhívás a „formalizált emberiség” elleni védekezésre – az ilyesmit amúgy mindig elég rezignáltan szoktam fogadni. Elképzelem a filozófust a szomjas szemű diáklányok sűrűjében, amint a dehumanizált és uniformizált tömegről szónokol, de én csak annyit hallok ebből, hogy „Bezzeg én! Bezzeg én!” Amit el tudok fogadni (már hogy bezzeg ő) csak éppen nem látom, hogy az önfényezésen kívül miféle filozófiai alakzatot lehet építeni egy ilyen közhelyből.

A szöveg amúgy természetszerűleg, mint a hasonló szövegek általában, egy mentális konstrukció életrevalóságáról szól. Itt annyiban bonyolódik is a helyzet, hogy van ugye egy elsődleges mentális konstrukció – vagyis az a kép, amit a század nevezetű absztrakcióról alakult ki a fejekben. Ez annyifelé osztódik, ahány idézetszöveg jelenik meg a könyvben, hogy aztán létrejöjjön belőlük egy többé-kevésbé koherens másodlagos mentális konstrukció Badiou fejében, ami aztán vagy találkozik az én (harmadlagos) mentális konstrukciómmal a századról, vagy nem*. Bizonytalan ügy: szellemi lutri. Nabokov mondta volt, hogy a költészet érzékelésének egyetlen szerve az ember megborsódzó háta – ilyen értelemben a filozófiai szövegek érzékelésének egyetlen módja, ha az ember agyát megpöcögteti a szöveg. Nos, az én agyamat nem pöcögtette meg. Érdekes, érvényes modellt vázol fel, de sehol nem éreztem, hogy hűha, most aztán új fényben fürödnek a dolgok. Inkább valami összegzési kísérletnek tudtam látni, mérsékelt sikerrel – olyan fejtegetésnek, ami önmagába kanyarodik vissza, nem érintkezik a világommal. Nem érzem a pontokat, ahol tovább lehetne gondolni, ennek lehetősége nélkül pedig nem is igen tudom méltóképpen értékelni.

* Aztán az egészről írok egy értékelést, ami meg találkozik annak a (negyedleges, ötödleges, satöbbi) mentális konstrukciójával, aki elolvassa – de ebbe már bele se menjünk. ( )

Lucid and visionary, as if a whole lifetime's study has been put into one book. It's written with such a lightness of touch that it gives the reader room to breathe, and in books, breathing is thinking. Badiou's ideas can take off and mingle with one's own and create new variations, the reader is not forced by dense sentences to stumble over every word, it is more like lightly jumping, like over stepping stones.

Badiou's central idea is to ask what is the century, specifically the 20th. There are many (possible) answers, but the ones that have caught me so far look at the non-dialectical relationship between the century's desire to destroy the old and to create the new. One doesn't necessarily mean the other, and the century exists in that gap, which Badiou calls "the wait". The century also exists in asking itself what it is, what it thinks it is. The answer, generally, is violent. It was born in violence and so its paradigm is violence. It is the century after all, of "wars to end all wars". ( )

Les faits vraiment significatifs du "petit siècle" : Le rapport au temps (maintenant), au réel (et non à la réalité). Art et politique.