Beregi Tamás

Bertram, a kallódó, kiábrándult fiatalember élete új értelmet nyer, amikor befogadja Lulut, a felemás szemű, bájos menhelyi kutyát. Lulunak köszönhetően Bertram újból meglátja a világban a szépet, és ihletet is nyer - régi tervét megvalósítva megírja végre nagy művét. Miközben az örök körforgásról, a halhatatlanságról szóló könyv óriási siker lesz, szembesül azzal, hogy kutyája élete nagyon is véges. De Lulu sosem halhat meg, és Bertram ezért hajlandó mindent megtenni...… (mehr)

Ami tagadhatatlan: Beregi könyve legalább két olyan erénnyel bír, ami kiemeli az idei könyvtermésből. Egyrészt egész tipográfiája fenemód gusztusos, kívül-belül igényes felépítésű, megkockáztatom, az egyik legszebb kötet jelenleg a szépirodalmi szekcióban. Másfelől beltartalma is egyénivé teszi – ugyanis minimum nem általános, hogy egy magyar író a XIX. század végi Angliát használja fel egy regény teréül, egyfajta gótikus-preraffaelita díszletet teremtve. Ráadásul Beregi még jól is csinálja ezt: abszintozó dandykkel, bűzös gyárkéményekkel és jó sok elfojtással megterhelt Londonja eleven helyszín, amit vészjóslóvá tesznek a hazug viktoriánus korszak mögött megbúvó nyomorult perverziók és degenerációk. Van atmoszférája a regénynek – az ember szinte várja, hogy a Temze-parti ködből egyszer csak elébe toppan maga Hasfelmetsző Jack.

Ehhez képes a regény hibája piszlicsárénak mondható: az, hogy Hasfelmetsző Jack végül is nem toppan elénk. Sok ígéret van ebben a könyvben, számos irányba el lehetett volna vinni a szereplőket, de Beregi úgy döntött, hogy a prostituált Minna és a link restaurátor, Jonathan kapcsolata kapja a központi szerepet – hát, lelke rajta. Ezen kívül a könyvnek határozottan van valami korabeli baedeker-jellege: szinte megható az a lelkesedés, amivel Beregi igyekszik mindent megmutatni a korabeli Londonról a feminista jogvédőktől kezdve egészen az ipari munkásság sanyarú sorsáig*. A regény második felében aztán teret nyer valamiféle ökológiai prófétálás, amiben az író szembeállítja a természeti-mitológiai Anglia aranykor-érzületét az indusztriális, ipari forradalom utáni Anglia mérgező nukleáris-apokaliptikus látomásával – nem is rosszul, de mindez nem oszlatja el nyelvemen azt a halovány, de határozott mellékízt, hogy én bizony ennél valamivel többet, valamivel komplexebbet is el tudtam volna viselni. Ettől függetlenül kellemes olvasmány volt, Britannia-rajongóknak, a tündérek szerelmeseinek és a szexuális eltévelyedések iránt érdeklődőknek mindenképpen merném ajánlani.

* Ez olyan „vádolom”-nak hangzik, holott le kell szögezni: Beregi nagyon élvezetesen építi be ezt a jelleget a szövegbe. Ezeket az informatív passzusokat például sosem untam, ellenben a szerelmi szállal, amit időnként határozottan túlrajzoltnak éreztem.… (mehr)

Bertram élete kicsit szétcsúszott, de jön Lulu, a tündéri eb, és összerakja. Szép történet. Vagy más szavakkal: szeretetreszelékben megforgatott, giccsolajban hirtelen kisütött gezemice. Hm, mondjuk így másképp is hangzik. Itt gyorsan ki kell jelentenem: igenis szeretem a kutyákat. Ezt a könyvet nem szeretem. Hogy mi a bajom vele? Röviden annyi, hogy untam.

Hosszabban meg: kezdjük talán a nevekkel. Bertram. Ő a főhős. Nos, átérzem, hogy a magyar írók valahogy ódzkodnak attól, hogy a szereplőiket Istvánnak, Józsefnek vagy pláne Bélának nevezzék, mert az olyan földhözragadt, sárszagú. Legyen helyette Bertram, Soya, Valentin meg Nyikolaj. Csakhogy az van, hogy ez meg pöttyet a modorosság veszélyét hordozza magában. Beregi regényén amúgy is végigvonul vezérfonalként némi modorosság, ami szövegszinten rosszul megválasztott jelzőkben, illetve az ún. "szinonimakényszerben"* nyilvánul meg, de leginkább magában a főhős személyében. Bertram ugyanis (az írói szándék szerint) egy szeretnivaló link, meg nem értett zseni, aki többre hivatott, csak ellajhárkodja. Szerintem viszont egy finoman idegesítő alak, aki hót magától értetődően címkéz másokat ilyennek-olyannak, pedig hát! Jellemző, hogy a könyv, amit írni méltóztatott a regény terén belül, végig a Magnum Opus néven van emlegetve, a tény pedig, hogy a legtöbb kiadó visszadobta, nyilván csak abból fakadhat, hogy túl összetett a honi irodalmi kánonhoz. (Tessék talán OJD-t megkeresni.) Közben meg az van, hogy így látatlanban azt mondom, azt a kéziratot én is visszadobtam volna, asszem**.

A másik, hogy Beregi amúgy sem mestere a jellemábrázolásnak. Ezt már abból is lehet látni, hogy általában az új szereplők nevével egy mondatban leírja azok fontosabb tulajdonságait: hajszín, magasság, egyéb jellegzetességek. Pár hányaveti vonással odaveti, miért kéne érdekeljen minket a figura, de ennyivel úgy kábé le is rendezte az egészet. Nem csoda, ha inkább tűnnek hanyagolható statisztának, mint önálló karakternek.

Meg hát ez az egész annyira kiszámítható. Elég a fejezetcímeket elolvasni, máris tudjuk, milyen megható eseményeket kell átlábolnunk. És a klisék! Szerintem bő egy hete már szemére vetettem valakinek, hogy úgy írja egymásra a kliséket, olyan Szent Magabiztossággal, mintha az ő tolla valami varázstoll lenne, ami többletértéket ad a közhelyes eseményeknek: jelentőségteljes klisékké teszi őket. De ez nem így van. Ugyanolyan klisék maradnak. Én meg öreg vagyok már ahhoz, hogy klisékkel töltsem a drága időmet.

Lehet, kegyetlen vagyok. Végtére is ez egy kutyás könyv, ami egy szép és tanulságos kutyás történetet akar elmondani, és bizistókuccse, el is mondja. Tisztában vagyok vele, kutyás történetet írni egyáltalán nem könnyű, sok benne a giccscsapda. Ugyanakkor meggyőződésem, lehetséges komplex érzelmi viszonyként ábrázolni. Vagy ha nem megy, legalább olyan történetet kerekíteni köré, ami megáll a maga lábán. Létező szereplőkkel, hiteles konfliktisokkal. Ez szerintem nem jött össze. Azért sok sikert kívánok neki a vásárlói célcsoport megtalálásában.

* Peldául: "kutya", "eb", "kis lény", satöbbi. A szóismétlés kényszeres kerülése erőltetett szavakat szül.
** Naná, hogy a kötetben azért kiadják ezt a Magnum Opust, és sikert is arat! Ha már álmodik az író, álmodjon nagyot.… (mehr)