Zoltan Egressy

Szerintem ez a legjobb prózája idáig Egressynek. Talán mert ezúttal nem létidegen kozmikus szélcsendeket vizionál, hanem valami belsőt és személyeset tár az olvasó elé a felnőtté válásról és a példaképek átalakulásáról. Elképesztő ziccer ez, már csak azért is, mert ugye a magyar fociról lényegesen jobb olvasni, mint nézni azt. Szóval lehetett volna világraszóló nagy gól is, de csak egy csoffadt büntető lett belőle. Azért is jár a három pont persze – ha berúgják –, de a szurkoló azért picit húzza a száját. Az a baj, hogy Egressy megint túlszínezte a dolgokat, hol a manír túl sok, hol az elmélkedés – hogy témánál maradjunk: betört a büntetőterületre, és már homorított is. Nem műesés, dehogy, csak épp rájátszott egy picit, hogy a leghülyébb spori is észrevegye, mi a szitu. A tizenegyes az persze jár. Csak lehetett volna szebben is.

Másrészt nem győzök ámuldozni rajta, mennyire kompatibilis a magyar foci a kortárs irodalmunkkal. Ez a visszarévedés az eltűnt gyermekkorba… elködösült szemeink a múlt partjait fürkészik, ahogy emlékezünk egykor volt dicsőségünkre… és csak az a vak remény éltet minket, hogy egyszer majd a csillagösvényen Csaba királyfi megérkezik, mondjuk egy klasszis edző, egy gólvágó, egy irányító vagy egy kőkemény bekk képében… (sóhaj) De addig sincs min szomorkodnunk. Például gondoljunk csak bele: ez egy olyan ország, ahol a Harmonia Caelestis-t kb. háromszor annyian vették meg, mint ahányan magyar bajnokira járnak*. Szóval egy darab Esterházy háromszor annyit ér, mint a komplett magyar bajnokság. Hogy Egressyért hány klubcsapatot lehetne kapni, azt még nem számoltam ki.

* Valós adatokon alapuló rosszindulatú csúsztatás. Ahogy azt a nagyok is szokták.… (mehr)