András Lányi

“Az ember sosem az, ami, hanem az és még valami, amit megtesz annak tudatában, hogy mást is tehetne. A lehetőségek világában él, melyeket képes együtt látni - egymáshoz képest jónak vagy rossznak -, választani közülük, és választásait tudatosítani. Honnan veszi azt a külső pozíciót, amelyből közben a saját nézőpontjának ingadozására és elmozdulására rálát? A nyelvi kapcsolatban, másoktól sajátítja el, azzal az értelemmel együtt, amelyet mások tulajdonítanak viselkedésének. A reflexió (az öntudat) lényege: látom magam tükröződni mások tekintetében.”
(L. A. George Herbert Mead nyomán)

Az ősember még nem szerette a természetet. Része volt, függő viszonyban élt vele, a legtöbb szempontból alávetve neki. Szeretetről és harmóniáról ilyen értelemben aligha beszélhetünk – ha odament volna a Természet Anyácskához megölelgetni, alighanem pofán csördítette volna egy barlangi medve, és a tápláléklánc rosszabbik végén találja magát.



Ez a kapcsolat nagyjából fennmaradt addig, amíg fajunk elsősorban mezőgazdaságból élt, érzései az őt körülvevő környezettel kapcsolatban nem nélkülözték a félelmet, mert a természet, ha úgy hozta kedve, bármikor térdhajlaton rúghatta a törékeny humanoidokat*. Az ipari forradalommal kezdett el ez változni. A technikai fejlődés egyre több ponton átalakította az erőviszonyokat. Nőttek a terméshozamok, így kevesebb földművelő tudta eltartani a népességet, fejlődött a higiénia, az orvoslás, így a betegségek nem tudták rendszeresen megtizedelni a városokat, és egyáltalán: az ember egyre több eszközzel kezdett rendelkezni ahhoz, hogy ártson a Földnek. Bizonyos aspektusból mondhatjuk: diadalt aratott felette. Kiszabadult az alávetettségből, függetlenné vált tőle. Aminek örült is, mint majom a farkának.

Ám ez a diadal kétélű. Mert a nagy győzelmi mámorban elfelejtette, hogy ha megvan is a képessége a Föld megagyalására, ha megteszi, abba előbb-utóbb ő is belehal. A nagy erő nagy felelősséggel jár, szokta mondani mindig a Pókember, és milyen igaza van, ahhoz képest, hogy fiktív személy. Az ökoetika pedig ennek a felelősségnek a felismerésnek a megnyilvánulása. Mert az ember nem sziget, létezése elválaszthatatlan a környezetével való komplex együttműködéstől. Ez az együttműködés pedig nem csak az emberi társadalom viszonylatában értelmezendő, hanem ki kell terjesztenünk a világ többi részére is: a természetre**. Ez a „szintet lépett ember” kötelessége. És nem csak praktikus, hanem morális okokból is.

Ebben a kötetben hiába keresnénk a klímaváltozás okait vagy következményeit. Lányi egyetlen célja az ökoetika tudományának minél alaposabb filozófiai aládúcolása. (Megjegyzem, eme alapozás során néha olyan messziről indul el a környezetvédelem felé, hogy abban sem vagyok biztos, odaér-e.) Megoldási javaslatai sincsenek, hacsak nem tekintjük annak a „zöld politika” kapcsán tett észrevételeit***. Ebből következik, hogy bosszúból sem ajánlanám annak, aki számára a környezetvédelem mindenekelőtt tett, de legfeljebb reáltudomány. Azonban az, aki szeretné ezzel kapcsolatos gondolatait elmélyíteni, és olyan sűrű filozófiai talapzaton elhelyezni, mint a gránit, hát szerezze csak be ezt a könyvet. Nem árt azért, ha nem ijed meg Kant vagy Heiegger nevétől.

* Érdemes itt kitérni a Bibliára, konkrétan az Özönvíz eseményére. Mert mi történt ott? Isten fogta magát, és megbüntette az embert. (Egy természeti katasztrófával, de ez most mellékszál.) Mert berágott rá. És ha már megbüntette, egy lendülettel jól odabaszarintott a többi élőlénynek is. Hiszen ha oda a hörcsög, akkor kidobhatjuk a terráriumot is, nem? Hát nem. Szegény harmadik számú koala mit tehetett arról, hogy az ilyen-olyan kétlábúak milyen megbocsáthatatlan marhaságokkal triggerelték a Magasságost? Ugyanakkor ebben a történetben ott van az is, hogy az Úr az emberre bízta a túlélést. Noé kezébe adta a feladatot, hogy ő vigyázzon a jövőre, őrizze meg az állatfajok példányait a Vízözön utánra. Ez pedig értelmezhető a mi kozmikus felelősségünk példázataként is.
** És ami nem kevésbé fontos: nem csak a jelenre kell kiterjesztenünk, hanem a jövőre is. Az utánunk következő nemzedékekre, akiknek szintén szükségük van arra, hogy élhető bolygót örököljenek.
*** Lányi nagy adománya, hogy a zöld politikát lemetszi a hagyományos bal-jobb ill. liberális-konzervatív ellentétpárokról. Szerinte ugyanis a zöldek mindenhonnan merítenek, a baloldaltól az egyenlőség kiterjesztésének gondolatát, valamit a „kizsákmányolás” iránti ellenszenvet – mert az ember nagyjából úgy zsákmányolja a természeti erőforrásokat, mint Marxnál a tőkés a tőkétlent -, a konzervatívoktól pedig a saját hagyományaiból építkező közösségek eszméjét, akik képesek megvédeni környezetüket.… (mehr)

Lányi kötete a tömegkultúra világából ad ízelítőt, közelebbről: bevezet minket a magyar lektűrirodalom két világháború közötti kibontakozásába. Ehhez mindenekelőtt ad egy jó sűrű elméleti megalapozást, aminek veleje, hogy a „magaskultúra” és a népi kultúra szembenállása a piaci viszonyok eluralkodása miatt felbomlott, és ez azzal járt, hogy a fenn említett „magas kultúra” „elalacsonyodott”, elveszítette szakrális tartalmát, „élenjáró szerepét”, már nem igényel a befogadótól különös kompetenciákat – tömegirodalommá alakult át, amely fogalom Lányi szájából meglehetősen pejoratívan hangzik. Elég elitista* szemlélet ez, és nem is mindenben értek vele egyet – kezdve ott, hogy azt sejteti, a „magas” és a népi kultúra bármely korban élesen különálló, átjárás nélküli halmazok voltak, de hát kérdem én, ha igen, akkor Shakespeare-t vagy az izlandi Sagákat ugyan hová kéne sorolnunk? Másfelől meg ezek a megállapítások frappánsak ugyan (Lányi amúgy is nagyon ott van a dolgok frappáns megfogalmazása terén), és valóban rámutatnak jellemző motívumokra, de semmiképpen sem általánosíthatóak. Nem veszik például figyelembe, hogy a piaci szükséglet nem önjáró, és pláne nem homogén dolog, hanem sokszínű emberi igények függvénye, következésképpen ha a bizonyos embereknek magas kultúrára van igényük, akkor a piac rájuk is reflektál, és létrehozza azt. Kisebb példányszámban, az igaz, de hát a magas kultúra sosem számíthatott bitang sok olvasóra.

Ugyanakkor pont ez a fajta elitizmus az, ami a kötet második (és nagyobbik) felét igazán szórakoztatóvá teszi. Itt ugyanis Lányi bőszen szemezget az 1924-es és az 1939-es év lektűrterméséből, elemzi őket, folyamatosan kommentálva a kiragadott idézeteket – talán rosszmájúan**, de elképesztően mulatságosan. Mert ugye köztudott, hogy a molyon is lehúzós értékeléseket a legnagyobb élvezet olvasni, és hát mi más volna ennek a könyvnek a java, mint egy halom kötetbe rendezett lehúzós értékelés, mégpedig egy fenemód okos (ha ezerszer elitista is) ember interpretálásában. De azért más is van itt, mint a gúny nyilainak puszta szétlövöldözése a négy égtáj felé (pont, mint az igazán jó lehúzós értékelésekben), Lányi ugyanis a szarkazmusáradat mellett arra is szakít időt, hogy megtalálja a kapcsolatot a tömegirodalom és a korszellem között – mert a tömegirodalom mindig hű indikátora a korszellemnek. Hisz mást se tesz, mint emberi igényekre reflektál***, az emberi igények pedig statisztikailag meghatározó mennyiségben korszellemmé állnak össze. Magyarán ha a társadalomban megjelenik az idegenellenesség, akkor előbb-utóbb megjelennek az ezzel pro vagy kontra foglalkozó termékek is a piacon, azok a lektűrök, amelyek ennek a félelemnek az ambivalenciájára (mert a félelem mindig ambivalens: egyfajta érdeklődés is jár vele) reflektálnak****.

Szóval jó kis cucc, élvezet volt olvasni, minden fenntartásom ellenére. Mondanám, hogy megérte a ráfordított pénzt, de hát a kötetet egy könyvtárban, az ingyen elvihető könyvek között találtam, úgyhogy nem mondom. Mindenesetre mindenki árgus szemekkel figyelje a könyvtárak ingyen elvihető, illetve párszázas polcait. Mindig mondom: kincsek vannak ott.

* Szerintem kulturális értelemben elitista mindenki, aki hivatottnak érzi magát arra, hogy meghatározza, mi érték a művészetben, és mi értéktelen. Ilyen értelemben pedig a marxista kultúraszemlélet semmivel sem kevésbé elitista, mint a konzervatív, csak az érték alatt ért mást.
** Kivéve Rejtő esetében. Őt ugyanis Lányi a lektűr csúcsának tartja, és olyan szeretettel és bámulattal beszél róla, amitől az ember szájában összefut a nyál.
*** Mindazonáltal létezik az állami propagandának egy változata, ami magát tömegirodalomnak álcázza: alkalmasint embertelen példányszámban jelenik meg, ami arra az elhamarkodott következtetésre sarkallhat minket, hogy akkor sok olvasójuk is van. De ez tévedés: ezek a könyvek ugyanis – pont azért, mert nem létező igényeket kívánnak kielégíteni, pusztán a „valamire nevelés” a céljuk – ott szoktak megposhadni mindenféle közkönyvtárak és állami tulajdonú raktárak polcain, a penészgombákon kívül élő organizmust nem boldogítanak.
**** Manapság sincs máshogy: a könyvesboltok hemzsegnek a Hürrem, a szultán ágyasa, meg Az arab szeretője típusú habkönnyűségektől. Mert egy olyan érdeklődéstől sem mentes félelmet öntenek fogyasztható, kockázatmentes formába, ami sokakban létezik.… (mehr)

A kötet szerzői a hazai jogi felsőoktatásban is tevékenykedő jogászok, kutatók. A kötet célja, hogy a személyiség védelme és a média szövevényes kapcsolatrendszerében egyfajta Ariadné-fonálként megpróbáljon utat mutatni egy-egy kérdésben. A kiindulópont a jog számára megragadhatatlan érték, amelyet egyszerűen csupán egy szóval illetünk: személyiség.
Innen indulva számos izgalmas, elgondolkodtató, különböző nézőpontot felvillantó tanulmány szerepel a kötetben, s tekintettel arra is, hogy a szólás szabadságáról van szó, az Olvasó által akár vitatható álláspontok segítenek eloszlatni azt az illúziót, hogy a személyiségnek és a személyiségi jogoknak létezik egysíkú dimenziója.
A kötet a személyiségvédelem körében egységes koncepció alapján felöleli a téma polgári jogi és büntetőjogi vonatkozásait, bemutatva a régi és az új Polgári törvénykönyv, valamint Büntető törvénykönyv dogmatikai alapvetéseit, az ide vágó hazai bírói gyakorlatot. Mindennek során a tanulmányok nem nélkülözik a komparatív szemlélet érvényre juttatását, így az egyes európai államok megoldásait, valamint a releváns strasbourgi bírói gyakorlatot is igyekeztek bemutatni a szerzők.… (mehr)

Válogatásunk a médiával foglalkozó, elismert hazai szerzők nézeteit mutatja be. Reményeink szerint kiderül belőle, hogy médiatudomány – nem létezik. A szó hagyományos, diszciplináris értelmében másról kell hogy beszéljen a kommunikációs rendszerek kutatója, a szociológus, a pszichológus, a nyelvész, a politológus és a politikai filozófia művelője. Ha igaz az, hogy minden szakterület illetékessége addig és csakis addig terjed, ameddig a saját előfeltevései szerint, a maga fogalmi keretei között konstruált tárgyról nyilatkozik, akkor nem szabad, hogy megtévesszen bennünket a téma azonossága: nincs közös valóságunk, se virtuális, se háromdimenziós. A diszciplináris határokon kiserkenő új és új interdiszciplínák zavarba ejtő sokasága azonban óhatatlanul kételyt ébreszt a tudományterületek elhatárolásának hagyományos eljárása iránt. A problémaközpontú megközelítés egyenesen megkívánja a különféle kompetenciákkal rendelkező szakemberek együttműködését.

Szerzőink véleménye között markáns különbségeket fedezhetünk fel. Arra törekedtünk, hogy válogatásunkban mind a négyféle, médiaelméletben uralkodó gondolkodásmód szóhoz jusson. A kötet szerkezete pedig szerzőink érdeklődésének megfelelően alakult: a fejezetek egy-egy időszerű, a közvéleményt is élénken foglalkoztató téma köré rendeződnek. A tanulmányok a közösségi hálózatoktól a közszolgálati médiáig a médiauniverzumban zajló változásoknak a kultúrára és a politikára, az egyén szocializációjára és társas kapcsolataira gyakorolt hatását vitatják.… (mehr)