I’m very good, engrossing and well paste, the narrative of one of the most unpleasant German units in World War II. The depiction of various war crimes is really quite disturbing. The attitude of German soldiers towards this, even more so. The eventual fate of the death Reich Helps on its way by the French resistance is an interesting but macabre story. ( )

Hastings könyve a normandiai partraszállás egyik epizódját dolgozza fel – a Das Reich SS-páncéloshadosztály útját Dél-Franciaországból a frontig. Stratégiai értelemben ez egy mellékszál, tétje pusztán annyi, hogy az ütőképes egység képes-e idejében bekapcsolódni a harcokba, vagy elkésik, de amúgy meg az eseménysorozat olyan karneválja a hősiességnek és az emberi aljasságnak, hogy az mindenképpen megér egy önálló kötetet. Két főszereplőnk van: egyfelől a Das Reich, a Harmadik Birodalom egyik legszervezettebb, legütőképesebb és leggátlástalanabb egysége, valamint az Ellenállás – a kommunista és egyéb érzelmű gerillák, a maquis, illetve az őket segítő szövetséges ügynökök és kommandósok csoportja. Tekintve, hogy utóbbiak főképp szervezetlenségükkel, gyenge felszereltségükkel és amatörizmusukkal tűnnek ki, az egész egy romantikus Dávid és Góliát küzdelemnek tűnik, ahol Dávid halált megvető bátorsággal feltartja Góliátot addig, amíg szükséges, és legyengíti annyira, hogy a normandiai csata végkimenetelét már ne tudja érdemben befolyásolni.

Persze nem ilyen egyszerű, ezt Hastings is jól érzékelteti. Tárgyilagosan lehántja a mitologikus elemeket az Ellenállás ténykedéséről (persze így is elég hely marad a romantikának), és tisztázza, hogy a Das Reich késlekedésében legalább akkora szerepe volt a német vezérkar hibás döntéseinek*, valamint a korlátlan szövetséges légi fölénynek (alighanem ennek a legtöbb). Ez persze mit sem von le abból a tényből, hogy ezeknek a partizánoknak volt vér a pucájukban. Ugyanakkor van egy mellékszál a mellékszálon belül: Oradour története. Ugyanis az SS már addig is elképesztő aránytalansággal torolta meg a civileken a rajtuk esett sérelmeket (Tullében például 99 polgári lakost akasztatott fel lámpaoszlopokra és az erkélyekre, random válogatva ki őket a város lakói közül – ellenállók persze nem akadtak köztük), Oradourban azonban megmutatta mindazt, amit a keleti front partizánvadászatai alatt normaként elsajátított: egy, tulajdonképpen hasraütésre kiválasztott városka teljes lakosságát irtották ki, a férfiakat agyonlőtték, a nőkre és a gyerekekre pedig rágyújtották a templomot.

Felmerül a kérdés (a könyv legérdekesebb kérdése), hogy feladata lett volna-e az Ellenállásnak (és a szövetségeseknek) belekalkulálni, hogy az SS a civileken torolja meg azokat az eredményeket, amiket elérnek ellenük – és hogy a várható megtorlások fényében nem lesznek-e igencsak szerények ezek az eredmények. Ez persze egy olyan kérdés, amire válasz nincs, csak véleményezni lehet – az viszont biztos, hogy a nácik tetteit semmilyen mértékben nem menti, hogy „csak” reakciók voltak valamire. Nem, gyilkosságot követtek el, nem önvédelemből, hanem élve a szabad akaratukkal. Azok, akik „parancsot teljesítettek”, dönthettek volna úgy, hogy nem vesznek részt ebben – még ha a hadbíróság előtt is kellett volna felelniük ezért, és még ha ez a hadbíróság halálra is ítélte volna őket**, dönthettek volna úgy, hogy ártatlan áldozatok lesznek, nem pedig gyilkosok. Innen nézve még jobban becsülöm Hastings történészi tárgyilagosságát: amikor az SS veterán gyilkosaival beszélgetett Oradourról, és szembesült azzal a hímezéssel-hámozással, amivel kezelték a kérdést, én a helyében biztos orrba vágtam volna őket. Ő meg írt egy könyvet.

* Elsősorban annak, hogy a jól felszerelt SS-hadosztályokat partizánvadászatra tartották vissza ahelyett, hogy azonnal a normandiai hídfőkhöz irányították volna őket – ilyen értelemben az Ellenállás „haszna” az volt, hogy kiprovokálta ezt a hibás döntést.
** Szögezzük le: nincs dokumentált eset, hogy bárkit komolyan megbüntettek volna azért, mert kivonta magát egy tömeggyilkosságból. A legsúlyosabb szankció az volt, hogy áthelyezték egy másik alakulathoz. No és persze a kiközösítés. Ölsz, vagy kiközösítenek. Kemény döntéshelyzet. ( )

Hastings still seems to be finding his style in this book and combining that with an attempt to be scrupulously fair to everyone involved makes this a slightly awkward read. However it's a read everyone should embark on. ( )

In my humble opinion this is not the best of Hastings books. Can't put a finger on anything particularly, it may be the subject, I don't know. Actually I was a bit disappointed. A 'first' with Hastings though ( )