Kíváncsi voltam, egy svéd mennyire hitelesen tudja megalkotni a maga Dzsingisz Kán-képét – nos, gondolom, nem rosszabbul, mint egy orosz vagy egy magyar. De erről nyilván Dzsingisz Kánt kéne meginterjúvolni. Lundvkist könyve a nagy mongol birodalomalapító élettörténete két síkon elbeszélve: egyfelől az öregedő vezér visszatér Karakorumba, ahol elmélkedik a hatalom kérdésein, másfelől meg a hatalom kérdésein elmélkedve visszatekint pályafutására, amely a földtörténet legnagyobb karrierjeinek egyike. E könyv egyfelől egy nagyon korrekt és színes leírása a mongolok történetének és szokásainak – de ennél is lényegesebb, hogy egy megtörhetetlen akarat birkózását mutatja be a tér és idő végtelenségével. (Megtörhetetlenség vs. végtelenség – vajon ki lesz a győztes?) Dzsingisz Kán lenézi a „kőből épült városok semmittevőit”, hisz ő a sztyepp fia, aki csóvát vet a falakra, hogy szívének kedves pusztát teremtsen a helyükön. Őt a nomád harcos éthosza vezeti, akinek a halál kiteljesedés, hozzátartozik a léthez (a más halála éppúgy, mint a sajátja), a város viszont egy gyanús, korlátozott tér, ahol egy új, övétől idegen kultúra épül. Én megértem Dzsingisz Kánt, hisz Tengri sarja volnék magam is (jó, némi jász, sváb, szerb és tót beütéssel – mit csináljunk, ilyen ez az etnikai homogenitás: magyar módra), biztos jó érzés lehet vágtatni a síkon, miközben zsíros hajam lobog a szélben. De a földeket újra bevetik, az elűzött népek visszatérnek, és a városok újra felépülnek – még ma is állnak, amikor már Dzsingisz Kánnak híre-nyoma sincs. Örökkévalónak tűnnek, amíg a mongol világbirodalom csak egy nem is túl hosszú fejezet volt a történelemben. Szerintem jól van ez így. A sztyeppén ugyanis nincsen könyvtár. ( )