When I glanced the title, my first thought was that it is another concoction of superficial factoids drawn from a few banal cases. It was anything but. Continuing the line of an honest and impartial researcher, much in the vein of Ecologic by David Clegg and Origin of Wealth by Eric Beinhocker, the authors allow you to see a number of significant events from an unexpectedly curious, yet still very convincing point of view. They don’t hide their democratic leanings, but these aspirations and ideals don’t hinder their ability to find flaws with the democracies and give apt autocrats their due, like in case of Lenin. What they after is efficiency. In the case of this book efficiency means obtaining and staying in power and responding to various political threats (and natural disasters) successfully. That means if a leader succeeds in this, her (I think the authors had a field day reducing ad absurdum recent fad of installing pronoun SHE as a main protagonist instead of more traditional HE. In the context of this book this trick never failed to extract an extra smile from me) legacy is worth studying and at times admiring. However they don’t condone autocracy. They practically (some may say cynically) demonstrate that keeping power is politician’s main task. Benefits to populace such as humane and kind government are mostly a byproduct in democracy or a grudging concession in tyranny. Insightful revelations include answers to many other burning issues including the constant failure of foreign aid to Third World countries. Authors’ conclusions are based on an impressive array of examples, mostly from the XX and XXI centuries (as recent as 2011). Equipped with this tome you’ll be able to run any nation in the world, or rather stay in power once you grabbed it. ( )

You know how at your most cynical moments, you sometimes think any political decision is ultimately just about maintaining power anyway possible?

You're right.

Bueno de Mesquita and Smith tell you basically what no one who truly believes in any political process (authoritarian or democrat) can tolerate:

1. political goal number 1 is to stay power
2. staying in power is about keeping your coalition of powerful support as small as possible
3. broadening your coalition and other such reforms really don't make a lot of sense if you want to stay in power.

It's harsh but the book is written so well and engagingly that you forget you're taking in a work of hardcore political science. Copious research and case studies went into making what could have been an extremely wonky read feel indeed like a handbook. The chapter's presaging authoritarian tactics with a democratic framework (i.e. ratfucking) are especially chilling and prescient given that they were written well before the rise of the alt-right and global populist/fascist movements. ( )

They apply their framework describing selectors, influencers and selectors to politics and organizational behavior in several contexts: modern corporations, democracies, autocracies and historical empires. It explains why former colonies like Nigeria after their independence fail to improve economic prospects for their citizens despite aid from wealthy nations, why democracies tend to improve things for citizens and autocracies don't, why debt forgiveness counter-intuitively harms the people it says it's trying to help. ( )

„Ne mondják meg anyámnak, hogy politikus lettem. Úgy tudja, egy bordélyházban vagyok zongorista.”

A Mesquita-Smith szerzőpáros abból indul ki, hogy diktátorok és demokraták között a különbség nem céljaikban, és pláne nem gondolkodásmódjukban van – mindkettő alapvetően egyet akar: hatalomban maradni. Magyarán: egykutyák. (Ez nagyjából megegyezik azzal, amit a népesség túlnyomó többsége a politikusokról úgy általában gondol.) Ami elválasztja őket, az annak a közösségnek a mérete, amire támaszkodva hatalmon tudnak maradni. A diktátoroknál ez a szövetség a lehető legkisebb, katonai esetleg vallási vezetők, pénzemberek szűk köre, a többség meg le van ejtve, a diktátornak nem kell velük foglalkozni. A demokratáknál viszont ez a szövetség jóval nagyobb – abszolút értékben mindenkit bele lehet számolni, akinek a szavazatára a kormányzó párt rá van szorulva. No most ha valaki felületesen olvassa e könyvet, tán arra a következtetésre jut, hogy mivel ők ketten ettől eltekintve egykutyák, ezért értelmetlen a kettejük közül választani – de ez egyáltalán nem így van. A lényeg ugyanis pont az, hogy a vezető mentalitása lényegtelen, mert ha sikerül őt arra szorítani, hogy minél nagyobb szövetségi rendszerre legyen kénytelen támaszkodni, akkor már csak matematikailag is több embernek lesz jó. Ugyanis amíg a kis szövetségi rendszerre támaszkodó autoriter vezérnek elég pár embert busás összegekkel korrumpálni ahhoz, hogy a hatalomban maradjon (tehát nyugodtan tehet arra, amit szokás „közjónak” nevezni, úgymint: oktatás, egészségügy, szociális háló, stb.), addig a nagy szövetségi rendszerre támaszkodó irányítónak sok ember szavazatát kell megvásárolnia, ami csak a közjót elősegítő programokkal lehetséges*. Tehát a diktátorhoz képest a demokrata nagy előnye, hogy a népesség sokkal nagyobb százalékát kénytelen kielégíteni a hatalomban maradáshoz – ha akarja, ha nem.

Az elmélet eredeti, és számos következményt von maga után – ezek közül talán az egyik legfontosabb a segélyezésre vonatkozik. Mesquita és Smith szerint ugyanis az autoriter vezető akkor kénytelen demokratizálni, ha forrásai annyira beszűkültek, hogy már képtelen támogatóinak körét megfizetni. Ilyenkor ugyanis muszáj neki a lakosság termelékenységét növelni a magasabb adóbevétel érdekében, ami a gazdasági- társadalmi liberalizáció útján lehetséges. Ilyenkor lemond az abszolút hatalomról, de csak azért, hogy legalább a relatív hatalmát megőrizze – inkább kész vállalni egy demokratikus választás kockázatát, mert a másik opció esetleg egy katonai puccs volna, ami sokkal jobban fáj. (Ezzel az egyenlettel némi egyszerűsítéssel ugyan, de a magyar rendszerváltás is leírható.) És itt jön a lényeg: ha egy diktátornak korlátlan természeti kincsek (például olaj) állnak rendelkezésére, vagy a nyugat vastag segélyekkel szórja meg, akkor ezek a pénzek a diktátor magánszámlájára vándorolnak, és meg tudja fizetni belőlük a támogatóit, ergo nem érdekelt a demokratizálódásban. Ebből adja magát a következtetés, hogy a nyakló nélkül osztott nemzetközi segélyek inkább ártanak a demokrácia elterjedésének, mint használnak**.

(Van még a könyvben egy páratlanul érdekes szakasz a demokratikus és diktatórikus rendszerek háborúval kapcsolatos gyakorlatáról – de ennek taglalásától helyhiány miatt, és mert organikusan az értékelés ívébe illeszteni nem tudom, lemondanék. Maradjon egy kis csemege azoknak is, akik csak eztán olvassák el ezt a könyvet.)

Nagyon érdekes, fontos könyv, számos olyan újszerű állítással, amit üdvös volna beépíteni valahogy a nemzetközi politikába. Használhatjuk rá mindazonáltal azt az enyhén lekezelő jelzőt, hogy „amerikaias” – értve ezalatt, hogy sokat ismétel, populárisan érvel és sok engedményt tesz a fogyaszthatóságnak –, de mentségére legyen mondva, a szerzőpárosnak van egy ennél jóval vaskosabb, statisztikai adatokkal bőven meghintett tanulmánykötete is a témában, vehetjük tehát olybá, hogy ez annak a „népszerűsítő olvasmány”-változata. (Ezzel együtt úgy éreztem, a kötet példái túlságosan tendenciózusan vannak válogatva. Ez kissé zavart.) És mivel a fenn említett vaskos kötet befogadására a magyar piac még nincs felkészülve, addig meg kell elégednünk ezzel. És ha már itt van, akár örülhetünk is neki.

Ui.: Az a helyzet, hogy unortodox módon ezt a könyvet eredetileg csak 4 csillagra értékeltem, de mivel az összes általam olvasott politikaelméleti könyv közül talán ennek az állításai maradtak meg bennem legélénkebben, és ezt muszáj vagyok honorálni.

* Ilyen értelemben sajátos gyakorlat, amikor egy állam étkezési utalványokkal bombázza meg a lakosságot a választások előtt. Technikailag ez arra utal, hogy az adott állam nem diktatúra, mert még a lakosság széles rétegeinek támogatására rá van szorulva, ugyanakkor a módszer a közjót növelő módszerek közé sem sorolható be igazán, hisz voltaképpen nem több egy egyszeri, egészen konkrét lefizetésnél. (Ugyanezen állam azon törekvése viszont, hogy a külföldről beáramló anyagi juttatások az EU pályázati pénzeitől kezdve a civileknek szánt Norvég Alapig csak és kizárólag az ő kezén folyhassanak át, egyértelműen párhuzamba állítható az autoriter államok szándékaival, akik nem szeretik, ha polgáraik más úton is pénzhez juthatnak, mint rajtuk keresztül.)
** A segélyezés rossz gyakorlata viszont a szerzők szerint nem feltétlenül véletlen – tény ugyanis, hogy egy diktatúrát olcsóbb lefizetni, mint egy demokráciát. Nasszer autoriter Egyiptomját például könnyen rá lehetett venni, hogy békét kössön Izraellel, ám egy demokratikus, Nasszer nélküli Egyiptomban a közhangulat annyira Izrael-ellenes, hogy a béke ára megfizethetetlen. ( )

I really enjoyed this thoughtful, accessible politics book about what leaders must do to gain and keep power. The central argument (that what leaders really care about is keeping a certain numbers of supporters happy) is convincing and well explained, for both autocracies and democracies. There are some real insights into things like the value of foreign aid as well. Fascinating stuff and easy to digest, even for a layman like me. ( )