Egy művész hazatér szülőfalujába, és emlékezni kezd. Innentől kezdve megy a szörfölgetés a jelenkor és a múlt eseményei között: az egyes csatornán a mélyen vallásos család életéből láthatunk jeleneteket, a kettesen jelenidőben császkál az elbeszélő Oegstgeest utcáin, a hármason iskolai megaláztatás, a négyesen (18-as karika! na jó, sajnos csak 16-os…) a szexuális ébredés folyamata, a Historyn meg a német megszállásról tudunk meg ezt-azt. Formai értelemben akár hibátlannak is nevezném, és akadnak benne olyan jelenetek, amik talán még akkor is beugranak majd, amikor már magára a könyvre aligha emlékszem. Csak éppen az van, hogy még a saját emlékeim között se bóklásznék 250 oldalon keresztül, máséban meg pláne nem. Nagyon jónak kell lenni az írónak ahhoz, hogy ilyesmire rávegyen. Szóval a hibátlan ebben a műfajban már nem elég – annál kicsit többre van szükség. ( )

Nostalgie is een heel menselijke eigenschap, en dan zeker in de "overgangsjaren". Wolkers bezoekt de plaatsen waar hij opgroeide en evoceert zijn armoedige jeugd, en vooral zijn strengprotestantse vader. Maar hij doet dit op zo'n droge, bijna registrerende manier dat het nauwelijks boeit. Pas helemaal op het eind, als hij het over de dood van zijn oudere broer heeft, merk je dat er echt bloed stroomt door de aderen van de ouder. Geef mij dan maar het rauwe rebelse van Jan Cremer! ( )