Die Elenden (1862)

5 stacks for academic purposes

3 stacks for personal enjoyment ( )

Set against the 1932 revolution at the barricades of the people of Paris, [b:Les Misérables|24280|Les Misérables|Victor Hugo|https://images.gr-assets.com/books/1411852091s/24280.jpg|3208463] is a story of love, injustice, deprivation, sacrifice, and redemption. There are probably few people who do not know the basic story of Jean Valjean, since it became such a famous Broadway play, but that is only the half of what [a:Victor Hugo|13661|Victor Hugo|https://images.gr-assets.com/authors/1415946858p2/13661.jpg] accomplished with this masterful and intricate saga.

Mingled with the story itself are treatises on the Battle of Waterloo; the religious lives of nuns and cloisters; the wonder of nature and gardening; the treatment of prisoners by both the state and the populace; the history of revolution; the importance, construction and drawbacks of the sewers of Paris, including the pollution of the Seine and the waste of all that guano; and the political background and upheaval that followed the ouster of Napoleon Bonaparte. If there is a single important issue of his day that Hugo fails to address, I cannot imagine what it would have been. His understanding and willingness to examine the plight of the poor people is, perhaps, rivaled only by his contemporary, Charles Dickens.

In many ways, the novel is a love poem to Paris itself, and to anyone who has ever loved a place, as if it were a person, not as though unflawed but as though still dear despite its faults, this is a sentiment beautifully expressed.

So long as you go and come in your native land, you imagine that those streets are a matter of indifference to you; that those windows, those roofs, and those doors are nothing to you; that those walls are strangers to you; that those trees are merely the first encountered haphazard; that those houses, which you do not enter, are useless to you; that the pavement that you tread are merely stones. Later on, when you are no longer there, you perceive that the streets are dear to you; that you miss those roofs, those doors; and that those walls are necessary to you, those trees are well beloved by you; that you entered those houses which you never entered, every day, and that you have left a part of your heart, of your blood, of your soul, in those pavements.

Then, there is the epic love and sacrifice of the barricades. It stirs the heart, because it is so hopeless, and yet so hopeful, an undertaking. I could not help, in reading, to wonder if any of that spirit resides in me. If there are things that you love, value and believe in--and there are--would you have the strength and fortitude to lay down your own life for them? Would I? When we find it so hard to even stand in the face of the opposition and voice our beliefs and values, for fear of political or social ostracization, would we ever find the character to stand firm with our lives at risk while society looks the other way?

Yes, this novel is a fountain of themes and motifs. At its heart, however, this novel is a testament to the resilience of man and the ability of the soul to transcend all circumstances and opt for good vs. evil.

Is there not in every human soul, was there not in the soul of Jean Valjean in particular, a first spark, a divine element, incorruptible in this world, immortal in the other, which good can develop, fan, ignite, and make to glow with splendor, and which evil can never wholly extinguish?

Even Hugo himself, in his role of narrator, spells out clearly that this is his goal.

The book which the reader has under his eye at this moment is, from one end to the other, as a whole and in detail, whatever may be its intermittences, exceptions and faults, the march from evil to good, from the unjust to the just, from night to day, from appetite to conscience, from rottenness to life, from hell to heaven, from nothingness to God. Point of departure: matter; point of arrival: the soul.

When reading a classic work, I always try to imagine how it would have pertained and been understood by the audience it was written for. While some of Hugo’s political discourse and allusions seem tedious and overwrought to the modern reader, I can imagine that they had complete relevance for the audience of the time. These were names they knew, events that they had either experienced or were intimately aware of, places and times that had shaped their own lives. However, if the modern reader would ascribe any fault to his writing, it would be this tendency to depart from his story to explore these avenues that were so intimate and important then but have lost their urgency now.

The story itself is unquestionably a 5-star story, the writing is superb, the major themes of the work are profound and meaningful. For this, I could easily endure the longer passages and breaks in continuity, the sometimes over dramatic eloquence of its characters, and the often exasperating allusions to ancient Greek, Roman and French histories...so, with no thought of deduction, this book garners a full 5-stars from me.

Note: I read this originally some 35 years ago. I only remembered loving the story, I did not recall any of the departures that taxed me this go around. I will say that I experienced the same thing with [b:The Hunchback of Notre-Dame|30597|The Hunchback of Notre-Dame|Victor Hugo|https://images.gr-assets.com/books/1388342667s/30597.jpg|3043569], as Hugo deserted Quasimodo and Esmeralda for lengthy discourses on architecture and the city there, as well. I cannot stress enough how majestic this novel is and how little any minor flaws or long-winded passages affect the overall impact of the work.
( )

A rövid változat: iszonyat jó a sztori, a karakterek, a fő vonal, ahogy fel van építve, briliáns, az összes létező csillagot neki. De. Azok a %!#{}@
(Tessék, bmeg, így kell röviden leírni. Grrr. És akkor most jönnek a kitérők, szépen, külön, akit nem érdekel, vígan kihagyhatja, nemkellelolvasnimindenhülyeségethogyalényegmeglegyen! Hhh... hhh...)

Frissítgetném hetente, hogy lehessen folytatásokban olvasni, de erre sajnos nincs kapacitásom. Úgyhogy rátok bízom a kis részletekben olvasást.

Messziről kezdem, mert megérdemli. (Pff.) A gimiben nem is tudom, komolyan gondolták-e, hogy olvassuk el, vagy csak kósza ötlet volt, és összefoglalót kellett keresni róla inkább. Tisztán emlékszem, amikor megálltam otthon a könyvespolc előtt, ránéztem ezekre a vaskos kötetekre, és azt mondtam: Nem. (Nem szeretem a kosztümös cuccokat, se könyvben, se filmben, evvan.) Arra emlékszem még óra előtti szünetből, hogy ZsanBalzsam, csatorna, valami rendőr, aki üldözi, fogadó, megmentett kislány. Hát, ennél azért egy cseppet több van benne, remélem, nem engem szólítottak fel aznap.

Szóval egyike volt nagy adósságaimnak ez a könyv, olyan baromira illene elolvasni, de ciki, stb. Timár Krisztina pedig jól rávett egy közös olvasásra (Timivel és Ez elmenttel egyetemben), és nagyon örülök, hogy így történt. Külön kedvencem volt, hogy a fordítással is foglalkozhattunk, és olyan izgalmas dolgok derültek ki, mint hogy a nyomorult helyett melyik szót használják visszatérően, de így oda a címre utalás (hitvány, amúgy, de később sokszor használják a nyomorultat is); vagy hogy például ez a szuperség így hangzik franciául, illetve magyarul: "Elle était sèche, rêche, revêche, pointue, épineuse, presque venimeuse" - "Victurnienné szikkadt, tikkadt, tüskés, töviskés, kérges, férges, mérges teremtés volt".

Aztán amikor azt olvastam, "A szójáték a szárnyaló szellem ürüléke.", akkor egy kicsit szerelmes lettem, hajnali háromnegyed kettő dacára a levegőbe ütöttem az öklömmel, győzedelmes igent suttogva.

Na de a kitérők. ("Nem mondhatjuk kitérésnek az olyan fejtegetést, amely az olvasó figyelmét nem tereli el a tárgytól." - Komolyan?! Hogy van bőr a képeden...) Az elején, a püspöknél, úgy éreztem, ha belép még egy ... helyiségbe, és ott talál még egy tetves szalmafonatú széket, hát én hozzávágom. Később Waterloo-nál azt írtam az e-könyv jegyzeteibe a "Jó volt-e Waterloo?" mondathoz, hogy "Kit érdekel? Csak legyen már vége!". Később: Nemnemnemnemnemnemnem. Majd: jaj, ne. Amikor egy kicsit gyanútlanul belefeledkeztem, egyszer csak ezt láttam: "Corinthe története alapítása óta..." - What? Nooooo!

Mert mindig meg is mondja, mi következik. Vagy így: mindenki tudja, hogy mi történt/hogy néz ki stb, úgyhogy nem is írok erről semmit, a következő 40 (negyven!!!!4!!4!) oldalon pedig leírja (és szinte hallom azt az ördögi kacajt, amely ezt a megjegyzést kíséri - igen, tudom, terjedelemre fizették, folytatásokban jelent meg stb, de attól még kínzás). Vagy pedig úgy, hogy fontos erről néhány szót ejtenünk. Néhány. Jaj. Közben pedig nagyon is tisztában van a tömörség erejével, ahogy 877 mondatban ki is fejti.

A másik nagy problémám az, amikor nagyon hülyének néz (brutális spoiler lesz, vigyázz! Kettő is!) (pl Cosette igazából nem volt beteg, Thénardier-ék csaltak ki így pénzt szerencsétlen Fantine-ból. Téééényleg? Há' nem mondod, édes ecsém! Épp kezdtem pedig a gyűjtést a szemműtétre. Vagy hogy Madeleine úr valójában Jean Valjean. Ezt a megdöbbentő információt csak egy üveg vodka segítségével tudtam feldolgozni.), és/vagy hosszasan magyarázza, amit fantasztikusan leírt kettő darab mondatban. De még két oldalon keresztül mondja tovább ugyanazt.

Közben meg tök jó a humora*, baromi jól vannak megírva a karakterek, olyan indulatokat képes kiváltani, hogy nem lehet nem csodálni, hiszen ezek csak betűk, papíron (vagy kijelzőn, az mindegy). Időnként annyira izgalmas volt, hogy olvastam hajnalba nyúlóan. Olyan pontosan és remekül fogalmazott meg pánik-szorongás érzést is, hogy jólesett sorstársnak lenni, megértve lenni. A majdnem giccs megfogalmazásai is kifejezetten tetszettek. Trú, díp, meg minden. Pl.: "Az élet legfőbb boldogsága az a meggyőződés, hogy szeret bennünket valaki, hogy magunkért, jobban mondva magunk ellenére szeret.". De tényleg, nem egy mondatot jelöltem ki magamnak, és nem szemforgatásra. Csak nem kell nyálas képet tenni alá, és kiposztolni, akkor rendben vannak.

Szóval halálra idegesített és imádtam.



*"Olyan vagy, mintha bájos arcodra tévedésből ráültek volna."
"Ma meglehetősen nagy helység, amelyet egész évben gipszvakolatú villák, vasárnap pedig jókedvű polgárok ékesítenek."
"A sánták sietése olyan, mint a félszeműek kacsintása; nem valami gyorsan ér célhoz."
"a bárgyúság hermelinje volt, de az értelemnek egyetlen foltja sem volt rajta." ( )

8481301299

8481301280