A „Ha már megvetted, olvasd is el!” magánkulturális akcióprogram keretén belül vettem le ezt a kötetet a polcról. Gyanítom, elég sok könyves van azzal úgy, hogy tele a lakás olyan könyvekkel, amiket meglátott valahol, valamiért szimpatikusak voltak neki, ingyen vagy szinte ingyen el lehetett vinni őket, és észre sem vette, hogy igazi olvasói szándék nem párosul a birtoklási vágy mellé. Ez a könyv is így kerülhetett hozzám: Gore Vidal neve jól cseng, tetszik karakteres progresszivitása és metsző iróniája – ám ettől függetlenül alig hiszem, hogy egy irodalmi és politikai tanulmányaiból összeállított válogatást sürgősen fel akartam falni. Egészen eddig.

A kötet első fele az irodalmi tárgyú írásokból szemezget. Némi celebspotting, sorjáznak az amerikai irodalmi élet ismertebb nevei (no és persze az ismeretlenek is – szerencsére a kötet végén gazdagon összeállított magyarázó jegyzetek segítik ki az olvasót), Norman Mailer, Tennessee Williams, Truman Capote, satöbbi. Tündökletes az a finom indiszkréció, az a szemtelen humor, amivel Vidal kezeli olvasmányait, még a szeretett-tisztelt írók is kapnak egy-két tüskét, a nem annyira szeretettekre pedig csak úgy záporoznak a gúny nyilai. Az egyetemi mihasznák és az Új Regény amerikai másolói mind jól megkapják a magukét. Ez, ha néha igazságtalan is, de bevallom: szórakoztató. Vidal masszív ellenérzése az elitista „elefántcsont-torony” irodalom iránt számomra – talán – legkedvesebb írásában is kirajzolódik. Ez A tíz vezető bestseller c. szöveg, amelyben a szerző fogja a New York Times vonatkozó listáját 1973. január 7-ről*, és a rajta szereplő regényeket röpke gyorselemzésnek veti alá. Vajon melyik mai kritikus vállalná az ezzel a munkával járó fizikai és szellemi megpróbáltatásokat? Én nem, de valaki más, esetleg?

(Külön kiemelném Vidal szóhasználatát, ami mai szemmel olvasva minden, csak nem PC. A nemi identitást jelző „b” betűset minden további nélkül használja, szeme se rebben. Nem emlékszem, valaha találkoztam volna olyan szöveggel, amiben ennyiszer le volt írva ez a szó. Hozzáteszem: jó, hogy használja, mert ahol használja, ott mindig funkcióval bír, lényegi része a mondanivalónak, amin a körülményes körülírások csak rontanának.)

A kötet második fele az amerikai politikai szférába emel fel bennünket, az elnökök és szenátusi tagok világába. Itt Vidal mintha hozzákomolyodna a témájához, felelősségteljesebben, szabatosabban igyekszik fogalmazni – ezzel némileg veszít szórakoztató voltából. Bevallom, ez fáj. Ráadásul egynémely sztorija veszített frissességéből – hogy Nixon londoni nagykövete mit és hogy szúrt el, az, gondolom, akkoriban érdekesebb kérdés volt, mint most. Ezzel együtt ebben az etapban is vannak abszolút érvényes szövegek, például a Kennedy vagy az Adams családról szólók, amelyek érdekes adalékokat tartalmaznak azok számára, akiket érdekelnek az amerikai belpolitika mélyáramai.

És most visszarakom a kötetet a polcra: így.

* Ezen a listán a vártnál több ismerős névvel találkoztam. Szolzsenyicintől és Mary Renaulttól olvastam is, öt másikat pedig ismertem, hisz könyveik a mai napig beszerezhetőek magyarul is. ( )

This collection of forty-four essays, arranged in chronological order, permits one to see the author develop over the course of two decades. Vidal hits his stride when he and The New York Review of Books connect in 1964, shortly after it began publishing.
As is inevitable in a collection like this, some of the entries have a dated feel, but a surprisingly high percentage repay reading now, a half-century on. Vidal is one of the few writers equally at home in literature, history, and politics, and if one shares his triad of interests, there is much here to savor. But others, particularly those—now the majority of the living—too young to remember President Eisenhower or Mort Sahl, might content themselves with the one-volume anthology, United States, which culled the best of three essay collections up to 1992 (a fourth collection appeared in 2001). Completists like me, however, will want to read them all. One discovers many recurring themes, such as that the heyday of the novel as a popular art form is over, replaced by the movies, or his assertion that the U. S. became an empire in the years between Lincoln and T.R., but is now in irreversible decline. Vidal also maintained that there is no genuine two-party system in the country. Since the adoption of the Constitution, it has been governed by the Property Party, which has two wings, the reactionary (currently the Republicans) and the moderate (as of now the Democrats), and that the elected representatives of both are profoundly corrupt.
A few highlights of the collection: his lengthy report of a chat with Barry Goldwater from 1961 (after it ran in Life, Henry Luce paid it the compliment of informing his editors that he never wanted to see a piece like that again in his publications), his appreciative and insightful essay on Eleanor Roosevelt, and a review of a handful of books by Women’s Liberationists that shows how little the resistance to equality (Vidal characterizes it as Miller-Mailer-Manson man) has budged since 1971. Speaking of Henry Miller: the fact that Vidal has no moral qualms about pornography as an art form makes his skewering of Sexus all the more effective.
Admittedly, Vidal can’t hide his condescension for those not as cultured (in his opinion) as he, but he expresses his contempt in such elegant aphorisms (“the contemporary public plainly prefers mirrors to windows,” p. 170), that the reader smiles and feels exempt from the charge. Rightly or wrongly. ( )

Skipped the ones that seemed extra dated/boring (plus don't really care about his Kennedy fixation) , but maaaaan, he was so ahead of the curve on so many things. Drug essay still feels relevant though it was written in the 50's, take down of Mailer always fun, Mishima essay is heartfelt and beautiful in it's own right...I want to finally read some Vidal novels, but I don't know where to start. ( )

This book is a valuable addition to those seeking to explore the politics of the period 1950 - 72. I view Gore Vidal as an accomplished stylist, who having been born into Louisiana politics, became a critic (in the best sense)of the American political process. Daniel shays was a Massachusetts farmer, whose revolt against the debt system of the 1780's led to the formulation of the American constitution. The book is an anthology of the political Vidal essays and though of course spotty, provides useful background material for analysis. ( )

GV is of course the bete noire of the 3rd rate historian. but no matter, he 's always shouldered his own burdens, and has nothing to apologize for. to read his essays is to get a liberal education. his range is vast, and his aim is true. his only equal, i believe, is john updike. read his essays and see if what i say isnt accurate
, ( )