A kezdetét nem tudom, nem is akarom elfelejteni. A hármas metrón olvastam el az első Murakamimat, aztán jöttem fel az Astorián, ahol már ezerszer jöttem fel - de semmi nem volt olyan, mint annak előtte. Mintha mások lettek volna a formák, a fények, olvadékonyabbak, de egyben karakteresebbek, azt hiszem. Talán ezt nevezik revelációnak. És talán azért kezdünk el irodalmat olvasni, hogy ezeket megkapjuk.

Aztán a formák meg a fények visszarendeződtek idővel. Mivel minden Murakamit elolvastam, ami közel jött, ezért úgy véltem, kiismertem őt. Beleláttam a boszorkánykonyhájába, és kezdtem érteni, milyen eszközökből épülnek fel nosztalgikus-mágikus regényterei. Az eszközökön való gondolkodás pedig a szöveg varázstalanításával járt együtt. Most már nem érzek revelációt, ha befejezek egy Murakamit. De még mindig értem, miért éreztem egykor. És ez végtére is: elég. Ha nem is az öt, de a négy csillagra. ( )