Egy kötet, három kisregény, két újraolvasás (vagy inkább másfél…) – mindezt egy plecsniért. (Meg mert szeretem Thackerayt – talán ezt kellett volna előbb mondanom.)

1.) Catherine: „Igaz történet alapján” – ahogy mostanában szokás mondani. Adott egy újsághír: egy hölgy (az a bizonyos Catherine) megöli férjurát, aztán felakasztódik emiatt. Thackeray ebből gyúr regényt azzal a nem titkolt céllal, hogy most aztán jól odacsap az ún. "Newgate-regényeknek"*, amelyek bűnözőképe a szerző szerint túlságosan „megértő” a tettesekkel kapcsolatban – holott a gyilkos az gyilkos, és kész. Ami miatt a szöveg páratlanul érdekes, hogy van itt egy szakadék az író szándéka és a megvalósítás között – mégpedig egy igen szimpatikus és termékeny szakadék. Thackeray ugyanis akarva-akaratlanul úgy ábrázolja Catherine-t, hogy ha nem is kedveljük meg, de legalábbis értjük a szempontjait – mi ez, ha nem a művész diadala az agitátor fölött? Annak fényes bizonyítéka, hogy az irodalom, ha jó, áttöri a sematizmus korlátait? Jó, mondjuk ehhez a győzelemhez először is kell egy művész, aki nem szereplői helyett beszél, hanem hagyja beszélni szereplőit.
2.) A nagy Hoggarthy gyémánt (újraolvasva): Az egyik legjobb könyv, amit a rangkórságról meg a piramisjátékokról valaha írtak. Az ifjú Titmarsh nénikéjétől (aki csaknem olyan kellemetlen, mint a ribizlibor, amit mindenkire rá akar tukmálni) kap egy csecse kis gyémántos melltűt, aminek köszönhetően hirtelen megemelkedik ázsiója – környezete, gondolván, hogy egy ilyen melltű szükségszerűen csak gazdag ember mellére tűzhető, kitüntetett figyelemmel kezd viseltetni viselője iránt. Titmarsh tehát megindul felfelé a társadalmi ranglétrán, de vigyázat!!! a társadalmi ranglétra bizonyos fokai be vannak ám fűrészelve!!! Nagyszerű darab, sok érzelemmel és fenemód jól kidolgozott figurákkal: a nagynéni például annyira fanyar, hogy még olvasva is összehúzódik tőle az ember szája, főhősünk főnöke, Brough úr pedig a kenetteljes csaló szerepében nyújt feledhetetlen alakítást. Tipikus életpályamodell kereszténydemokrata politikusoknak.
3.) Az özvegy Lovel (SZERINTEM újraolvasás, mert benne van egy antológiában, amit biztosan olvastam, de egy kósza betűre nem emlékeztem belőle): Thackeray késői kisregénye, ami annyira megelőzte a korát, hogy mire az a kor utolérte, utókor lett belőle. No most ugye a szerzőről tudjuk, hogy a korszak elvárásainak megfelelően amúgy is az írást az olvasóval való kommunikációnak fogta fel, kvázi mesélésnek a kandallótűz mellett**, de ebben a műben tovább is megy pár lépéssel, és gyakorlatilag felmondja a klasszikus epikus hagyományt. Van egy elbeszélőnk, meg van egy címszereplőnk (az özvegy Lovel), de utóbbi szinte eltűnik az elbeszélő önelemző mélázásai alatt, mintha szimpla statiszta volna. Ebben a történetben ugyanis nem maga a történet a fontos, hanem az elbeszélő hangja, ami uralma alá vonja a szöveget, és teljesen más síkra tereli az olvasóval való kapcsolattartást***: egészen konkrétan az válik prioritássá, hogy én mint olvasó milyen kapcsolatot alakítok ki vele. No most a kortársak ezt a szerző kifáradásának jeleként élték meg, én viszont jelentős mennyiségű iróniát és játékosságot fedeztem fel benne. Úgyhogy, mint az utókor képviselője, üdvözlöm a thackerayi kísérletet.

* A Newgate a korszak ikonikus büntetőintézete volt, a Newgate-regények pedig a korszak divatos (és igen vegyes minőségű) alkotásai, amelyekben jellemzően sanyarú életsorsú bűnözők (a XIX. század Ambrus Attilái) játszották a főszerepet.
** Ez a tónus (mintha a szerző a térdére ültetne minket, és úgy mondaná) a Catherine-ben meglehetősen tompította is a történet élét, ami pedig rémregény is lehetett volna, de a hangütés miatt inkább tűnik tanmesének.
*** Egy alkalommal konkrétan „bugris”-nak nevezi olvasóját, ha az egy bizonyos olvasatot favorizálna.

( )