Fitzgeraldnál avatottabb ismerője aligha van a high society-nek, ennek a – fitzgeraldi metaforával – káprázatos ólomkristálynak, ami drága, csillogó és gyönyörű, miközben üres, értelmetlen és törékeny is. Azt hiszem, látásmódjának kulcsa a skizofrénia, ami az ő viszonyát jellemzi a vagyon világához: annak az embernek a hozzáállása ez, aki épp eleget bámulta odakintről a párás ablakon át a fényes báli forgatagot, hogy irigységében meggyűlölje, és erre a gyűlöletre akkor is emlékezzen, amikor már bebocsátást nyert a gazdagok és szépek közé. A fitzgeraldi novellákban épp ezért mindig ott van egy jó adag könnyedség, végtelen elegancia, meg olyan varázserejű szavak, mint Ritz és Astoria, de ugyanakkor egy szemernyi önutálat is. A konfliktusok egészen szűk körben mozognak, nagyjából három halmazba csoportosíthatjuk őket: 1.) be akarok jutni a felső tízezerbe! 2.) jaj, benne vagyok a felső tízezerben! 3.) a NŐ. (Illetve ezek kombinációi.) Ez a behatároltság, bevallom, engem kissé untatott – egysíkú lett tőlük a kötet. Fitzgerald regényeiben elnézem a szerző monomániáit, mi több: élvezem is – úgy látszik, az elbeszélések esetében már igényeltem volna némi változatosságot. Vagy mondjuk azt, hogy keményebben behatoljon a külcsín alá, a sötétlő mélységekbe – mondjuk úgy, mint a zárónovellában, Az alkoholistá-ban. No, ebből a „pőrén ideállok”-hozzáállásból talán több is elfért volna. ( )