Nem vagyok Kosztolányi barátja. A versei talán csak nem az én ízlésemhez passzolók, a műfordításai viszont… írtam már máshol is, és tudom én, hogy akkor más volt a szokás, még az elvárás is, sokkal inkább a saját stílusukra formálhatták az eredetiket (azért hála az égnek, volt, aki ellen tudott állni ennek), amit könnyű elnézni egy Karinthy-féle Micimackónak, de megbocsáthatatlan, amikor K. Dezső Blake elementáris erejű, vad tigriséből szelíd, szépséges, pamutgombolyaggal játszó kiscicát csinál. Vagy Évike Aliz kalandjaiból kihagyja a poénokat.

Ezután sem leszek a barátja, de azért ez nem rossz, egyáltalán. Azt hiszem, ha gimis koromban olvasom, maradéktalanul tetszett volna. Így, a fentiek ismeretében passzív-agresszív nekem ajándékozva vannak fenntartásaim (ugyanitt: kedves mind, ne csináljunk ebből rendszert, még ha el is ismerem, hogy mindkét esetben érdemes volt legyőzni az ellenállásom :P).

Az elején rögtön kellemes meglepetést okozott a „vastag-zöld szójáték” kifejezés, ha picit talán sok is volt előtte a plusz két hasonló. Aztán majdnem belefulladtam a lombcukrozásba, és később is azért vártam vonatútja végét, nehogy még egyszer nekiálljon leírni az éjszakát. Ugyanakkor a későbbi, rövid fejezetekben kifejezetten szórakoztató, kerek, eredeti sztorikat olvashattam, csattanóstul, mindenestül (a bolgár kalauz, a pesti éjszakában ökörködő barátok, az elegáns szálloda, a különböző módokon terhére lévő barátok, megmentők és megmentettek). Bírtam a humorát, különösen, amikor beszólt a műfordítóra, illetve a lírai költőkre… khm, khm… De tényleg, vicces fiú volt, na. Az alvó elnökös poént mondjuk túlnyújtotta szerintem, azt marhára untam egy idő után, de a könyv végén elégedetten nyugtáztam, hogy ezt is letudtam a főváros tömegközlekedési kultúrája nem sokat fejlődött az elmúlt 85 évben, a záró fejezet abszolút aktuális maradt. Jó, hát az emberek nem változtak, és azért ezeket nagyon eltalálta. Ó, és nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyen jó befejezést. ( )

Here's what I wrote in 2011 about this read: "OK. Well-known Hungarian author; the critics seemed excited that another of his novels was translated into English. A collection of tales, some more attention-holding than others. Most engaging in the early and last stories (last one especially). Read his more recommended book at some point (Skylark)" ( )

Nem vagyok Kosztolányi barátja. A versei talán csak nem az én ízlésemhez passzolók, a műfordításai viszont… írtam már máshol is, és tudom én, hogy akkor más volt a szokás, még az elvárás is, sokkal inkább a saját stílusukra formálhatták az eredetiket (azért hála az égnek, volt, aki ellen tudott állni ennek), amit könnyű elnézni egy Karinthy-féle Micimackónak, de megbocsáthatatlan, amikor K. Dezső Blake elementáris erejű, vad tigriséből szelíd, szépséges, pamutgombolyaggal játszó kiscicát csinál. Vagy Évike Aliz kalandjaiból kihagyja a poénokat.

Ezután sem leszek a barátja, de azért ez nem rossz, egyáltalán. Azt hiszem, ha gimis koromban olvasom, maradéktalanul tetszett volna. Így, a fentiek ismeretében passzív-agresszív nekem ajándékozva vannak fenntartásaim (ugyanitt: kedves mind, ne csináljunk ebből rendszert, még ha el is ismerem, hogy mindkét esetben érdemes volt legyőzni az ellenállásom :P).

Az elején rögtön kellemes meglepetést okozott a „vastag-zöld szójáték” kifejezés, ha picit talán sok is volt előtte a plusz két hasonló. Aztán majdnem belefulladtam a lombcukrozásba, és később is azért vártam vonatútja végét, nehogy még egyszer nekiálljon leírni az éjszakát. Ugyanakkor a későbbi, rövid fejezetekben kifejezetten szórakoztató, kerek, eredeti sztorikat olvashattam, csattanóstul, mindenestül (a bolgár kalauz, a pesti éjszakában ökörködő barátok, az elegáns szálloda, a különböző módokon terhére lévő barátok, megmentők és megmentettek). Bírtam a humorát, különösen, amikor beszólt a műfordítóra, illetve a lírai költőkre… khm, khm… De tényleg, vicces fiú volt, na. Az alvó elnökös poént mondjuk túlnyújtotta szerintem, azt marhára untam egy idő után, de a könyv végén elégedetten nyugtáztam, hogy ezt is letudtam a főváros tömegközlekedési kultúrája nem sokat fejlődött az elmúlt 85 évben, a záró fejezet abszolút aktuális maradt. Jó, hát az emberek nem változtak, és azért ezeket nagyon eltalálta. Ó, és nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyen jó befejezést. ( )

„Egy eddigi könyvében sem árulta el Kosztolányi, hogy a játék mennyire fontos eleme művészetének. De nem mindegy, hogy az ember mivel játszik. Az Esti Kornél esetében a játék az egész élet és a világ gyökérkérdéseivel folyik. A játszó ember grimasz mosolya, néha idegen kacagása mögött egy új bánat vonaglását érezni. A játszó ember azzal teszi kibírhatóvá ezt a világot, hogy játékká komplikálja és egyszerűsíti. A forma bravúrján, a stílus ragyogásán túl ez az új bánat, igazi Kosztolányi-bánat teszi az Esti Kornél könyvét feledhetetlenné.” (Schöpflin Aladár)

Originally published in 1936, this is the seminal work of a famous Hungarian writer. I was drawn to the book by its alluring description: Crazy, funny and gorgeously dark, Kornél Esti sets into rollicking action a series of adventures about a man and his wicked dopplegänger, who breathes every forbidden idea of his childhood into his ear, and then reappears decades later.

Sadly, I was disappointed. Great introduction, but the book quickly degenerated into a series of what I found to be uneven short stories. The longer they were, the less interesting they became. Were author Dezso Kosztolanyi still alive, I would suggest the sage acronym of KISS, which is ironic given more than one of the stories are about kisses. ( )