Dos vidas: la de Flora Tristán, que pone todos sus esfuerzos en la lucha por los derechos de la mujer y de los obreros, y la de Paul Gauguin, el hombre que descubre su pasión por la pintura y abandona su existencia burguesa para viajar a Tahití en busca de un mundo sin contaminar por las convenciones.

Dos concepciones del sexo: la de Flora, que sólo ve en él un instrumento de dominio masculino y la de Gauguin, que lo considera una fuerza vital imprescindible puesta al servicio de su creatividad.

¿Qué tienen en común esas dos vidas? Esto es lo que Vargas Llosa pone de relieve en esta novela: el mundo de utopías que fue el siglo XIX. Un nexo de unión entre dos personajes opuestos que desvelan un deseo común: el de alcanzar un paraíso donde sea posible la felicidad para los seres humanos.

Párhuzamos életrajzok.

Először is bemutatnám Flora Tristant, aki a XIX. század derekán állt neki megváltani a világot. Csak hát a Megváltók esetében kifejezetten hendikeppnek minősült, ha szoknyában gyürkőztek az efféle férfias feladatoknak. Ráadásul Flora ezt a megváltást a szegények felkarolásával kívánta elérni, Munkásszövetségek megalakítását propagálta, amelyeken keresztül holmi proletár utópiát kívánt megvalósítani. No most már akkoriban is úgy volt, hogy mindenki marhára kereszténynek vallotta magát, de ezt összeegyeztethetőnek tartották azzal, hogy az empátiát meg a szolidaritást valami ördögtől való dolognak tekintsék, hirdetőit pedig lendületből lekomcsizzák. Szóval Flora is kap hideget-meleget. De kemény csaj, bírja. Nem hátrál meg, küzd az igazságért, kompromisszumok nélkül. Én bírom. Ahogy Vargas Llosa is. Az elképzeléseit bizonyos tekintetben naivnak, megvalósíthatatlannak tartom, de lényegileg egyetértek vele: egy olyan közösség, ahol a közösség szerencsésebb tagjai megalázzák, kihasználják és szenvedésre ítélik a kevésbé szerencséseket, nem érdemli meg a közösség nevet. Ha egy nemzet így képzeli el a rendet, akkor inkább ne is legyen. Szűnjön meg, fújja el a történelem szele. Vargas Llosa részvéttel és energikusan vezet minket végig e bátor asszony életén, miközben gyorstalpalót tart az 1840-es évek munkásmozgalmaiból és utópistáiból, ami egy bizonyos olvasói rétegnek talán unalmas lesz, másokban pedig esetleg rossz emlékeket ébreszt, de ettől függetlenül erős, megkapó szöveg. Engem arra késztetett, hogy hálát érezzek Flora iránt. Mert amivel ő szembeszállt, az egy borzasztó világ volt. Ha a férfi a nyílt utcán verte bucira a feleségét, hivatkozhatott arra, hogy ez törvény adta joga, ha pedig megerőszakolta a saját kiskorú gyerekét, az legfeljebb apró botlásnak, magánügynek minősült. A gyárosok minden további nélkül a húst is lezabálhatták a munkásaikról, az állam pedig nem érezte kötelességének, hogy polgárait megmentse az éhenhalástól. Az, hogy mindez a XX. századra némiképp megváltozott, az olyan rohadt bátraknak köszönhető, mint Flora.



(Hadd jegyezzem meg: megszoktuk, hogy ez az állapot állandó. Szívat ugyan a főnök, de azt azért mégsem teheti meg, hogy indoklás nélkül felére csökkenti a fizunkat, vagy nulla védőfelszerelés nélkül beküld valami mérges gőzbe dolgozni, ami egy éven belül szétmarja a tüdőnket. Mert van Munka Törvénykönyve. Ha farigcsálják is. Hisz farigcsálják. Mert akinél a pénz van, az folyton farigcsálni akarja azoknak a jogát, akiktől még több pénzt préselhet ki. Ezért szükség van időnként azokra a bátrakra, akik hangosan, jól artikulálva kimondják, hogy ez így nem jó, bátya. Akik belefeszülnek, és tesznek valamit. Szóval akármennyire is berzenkedik valaki az efféle radikális szocialista aktivistáktól, gondoljon bele, a hozzájuk hasonló arcok neki is előkészítették mindazt, ami ma evidens, de 150 éve még elképzelhetetlennek tűnt. Amikor azt hallja, „szocializmus”, ne rögtön Leninre meg Sztálinra gondoljon, hanem Flora Tristanra is, meg utódaira, akik elintézték neki, hogy a munkanapja ne húsz, hanem csak nyolc órás legyen. Nem kell szocialistának lenni, Isten ments, én se vagyok az, de fogadja el, hogy az ő hangjukra is bizony szükség van a többi hang mellett.)

Na de hagyjuk a politikát. Beszéljünk inkább az impresszionistákról. Gauguinről mondjuk. Mert ő e párhuzamos életrajz másik fele. Na őkelmét nem kívánom hosszasan bemutatni, régi ismerősünk. Otthagyott csapot-papot, és elment Polinéziába vadembernek, hogy kiteljesedjen. Llosa iránta is felébreszti bennünk a szánalmat, de azért leszögezném, ha Gauguin az edény, ami a nagyszerű művészetet hordozza, akkor ez a nagyszerű művészet választhatott volna tisztább tárolóeszközt is magának. De hát ilyen a művészet: kifürkészhetetlenek az útjai. Mert hát igazán csecse dolog fittyet hányni a konvencióknak, és tökig elmerülni a szabadságban, de amikor már a konvenciók felrúgása a pedofília formáját ölti, akkor ott én már megtorpannék. És bizony Gauguin simán átlépi ezt a határt. Oké, Tahitin mások a szokások, és minden kultúra egyenértékű, de azért attól még, hogy polinéznek vallod magad, még nem lesz kevésbé ocsmány, amit teszel, kedves Paul. És hát nem tudsz annyi fasza képet festeni, hogy efölött szemet hunyhatnék. Arról ne is beszéljünk, hány lányt fertőztél meg a nemi bajoddal. Komolyan, hogy gondoltad ezt?



A szöveg milyenségéről nincs mit mondani. Tiszta, profi munka, kvázi semlegességében tökéletes eszköz arra, hogy Llosa elmondja, amit akar. És ő két emberről kíván beszélni, akikben az a közös, hogy egy ideáért odadobtak mindent, karriert, családot*, egy normális élet ígéretét. Megfizették az árát, mindketten idő előtt haltak meg, Flora Tristan bélgyulladásban, amit súlyosbított egy testében hordozott ki nem operált golyó is, Gauguint pedig a „néven nem nevezhető” betegség, a szifilisz falta fel lépésről lépésre. Llosa mindkettejük döntését bámulatosnak tartja, olyasminek, ami méltó az írói fantázia alapanyagául, ezt pedig azzal is jelzi, hogy lépten-nyomon megszólítja őket a szövegben, mintha nem tudna ellenállni annak, hogy személyes ismerőseivé változtassa őket. Megértem ezt a késztetést, mert valóban, nagyon impozáns életutakról van szó. Olyan életutakról, amelyek tragédiától szaglanak, hisz mind Flora, mind Paul kínok közt halt meg, és amikor lehunyták szemüket, könnyen hihették: kudarcot vallottak, ideájuk megcsalta őket. De így vagy úgy, haláluk után örökségük virágot bontott. Nyilván ők ebből aligha profitáltak, legfeljebb mi. Hogy ennek fényében megérte-e nekik ezt az utat választani, azt mindenki döntse el magának.

* Mondhatni, mindketten következetesen alkalmazták a jézusi ukázt, miszerint hagyd ott a családot, ha követni akarsz. Hát ők otthagyták. Vissza se néztek. ( )

This was so-so for me. I loved [Feast of the Goat] by the same author, so I had high expectations for this. It is a dual historical fiction biography of painter Paul Gaugin and his grandmother, Flora Tristan. Flora was an early feminist and organizer for workers' rights. She of course ran into many roadblocks and ended up dying early, in her 40s. Paul is know for his colorful paintings of Tahitians. He was also a giant ass in how he treated women, the native Tahitians, and his family in Europe which he deserted.

The most annoying thing about the writing in this book was an odd shift to second person that happened frequently - like every page or two.
For example:
"He was almost out of canvas and stretchers, his heavy paper had been used up, and he had only a few tubes of paint. Should you return to France, Paul? In the state you were in, and with the dismal future that awaited you here, was Tahiti still worthwhile? .. . . "
Then right back to
"That same day, his body still aching . . .

It was so weird and disorienting. And it happened in Flora's sections too.
Not really a book I'd recommend running out to read.

Original publication date: 2003
Author’s nationality: Peruvian
Original language: Spanish, translated by Natasha Wimmer
Length: 454 pages
Rating: 3 stars
Format/where I acquired the book: library book sale
Why I read this: off the shelf ( )

¿Dónde se encuentra el Paraíso?¿ En la construcción de una sociedad igualitaria o en la vuelta al mundo primitivo?
Dos vidas: la de Flora Tristán, que pone todos sus esfuerzos en la lucha por los derechos de la mujer y de los obreros, y la de Paul Gauguin, el hombre que descubre su pasión por la pintura y abandona su existencia burguesa para viajar a Tahití en busca de un mundo no contaminado por las convenciones. Dos concepciones del sexo: la de Flora, que sólo ve en él un instrumento de dominio masculino, y la de Gauguin, que lo considera una fuerza vital impresindible puesta al servicio de su creatividad. ( )

Gauguin's story, as well as the story of his grandmother and mother. ( )