Csapó egy. Világnagy vihar tombol a trópusi kikötőben, „aki nem volt Indiában, nem tudja”, milyen dühöngő ilyenkor az óceán, ahogy Dumas megjegyzi. (Bár hasonlatát némiképp gyöngíti, hogy épp Jáván vagyunk. Sebaj.) Ám egyvalaki dacol az elemekkel: a fiatalember, kinek felesége végstádiumú tüdőbajban haldoklik éppen, és csak a rejtélyes és gyanús „jávai orvos” mentheti meg – őhozzá igyekszik, megkérni, jöjjön el a beteghez. Csapó kettő: megkéri. Csapó három: eljön. Mondjuk ebben az eljövésben nincs sok köszönet, mert mint kiderül, az orvos Mephisto és Dr. House szerelemgyereke: csodás módon megmenti ugyan az életnek az asszonyt, de cserébe aláírat egy szerződést a férjjel, hogy ha a férfi valaha megbánná felesége gyógyulását, akkor mindketten elpusztulnak. És hát tudjuk, hogy megy ez: ha nekem valaki azt mondja, hogy „Ne gondolj az elefántra! Semmiképpen se gondolj az elefántra!”, akkor mire fogok gondolni? Az elefántra, naná. Következésképpen szegény csávó elkezd belecsavarodni abba, hogy tudja, most már csakazértis szerelmesnek kell lennie az asszonyba – máskülönben nem lenne probléma ezzel, de így, hogy muszáj… Csapó négy, és öt és így tovább: beindul a Dumas-henger, de még Dumas-mércével is durván. Van itt minden: varázslat, babona, álspirituális álbölcsességek, muzulmánok, buddhisták, hinduk, napimádók, kígyóbűvölők, lélekvándorlás, ópiumpipa, mérgezett tőr, szelídített fekete párduc, elátkozott hegy, buja asszonyszemélyek tonnaszám… Még felsorolni is szédítő. Mit mondjak, nem állítom, hogy ezúttal az én imádott Sándorom nem tolta túl azt a metaforikus biciklit.

Ugyanakkor valahol pont ez a bájos benne – hogy írónk ilyen gátlástalanul teletömködi a könyvet a mágikus kelet minden lehetséges attribútumával. Nyilván érzékelte, hogy az orientalizmus a korszak divatos irányzata, ezért egy jó kis kelet-ázsiai kalandregény bizonnyal hasít majd a piacon. Összeszedett hát pár egzotikus figurát – maláj herceget, enyhén bipoláris holland köztisztviselőt, fakírt, koldust, varázslót –, és eleresztette őket, csináljanak, amit akarnak. (Itt jegyezném meg, hogy pont Esther és Eusebius, a két „elvileg”-főszereplő sikerült legsótlanabbra*, de szerencsére velük meglepően keveset találkozunk. Valószínűleg Dumas is belátta írás közben, hogy a holland „ifjú pár” túl színtelen, érdemesebb hanyagolni őket a karakteres arcok kedvéért.) Ha helyén kezeljük ezt a könyvet, kifejezetten élvezetes, azoknak a hollywoodi szuperprodukcióknak a tejtestvére, ahol a vámpírok küzdenek a vérfarkasokkal, miközben a zombik állnak, és nézik. Nincs szó különösebb mondanivalóról, csak kikapcsol egy időre – pont addig, amíg tart, egy percig sem tovább. Kell ilyen is.

* Talán más is észrevette már, hogy ha a XIX. század férfiírói pozitív nőfigurát akarnak alkotni, az legtöbbször olyan unalmasra sikeredik, hogy az olvasónak kiugrik az állkapcsa az ásítozástól. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy ha megfeszülnek, sem tudnak egy tökéletes nőszemélynek testhezállóbb funkciót találni annál, mint hogy megbízható társ legyen egy férfi mellett. Na jó, esetleg szórakoztató társ, de ez a plafon – önálló, férjétől-szerelmétől független személyként már képtelenek elképzelni. Úgyhogy Esther sematizáltsága érthető. Hozzá képest Eusebius mozgalmasabb alaknak tűnik, de ő meg tízpercenként megy át mindenféle pozitív meg negatív jellemfejlődésen ill. zuhanáson – nem a legkövetkezetesebb Dumas-figura, annyi szent. ( )