Az biztos, hogy a Lápvilág a jelentős posztmodern szintézisregények egyike. Graham Swift megkísérli egy könyvbe sűríteni az univerzumot: család- és világtörténelmet, geográfiát, zoológiát, filozófiát, mesét és misztikumot – egyszóval mindent a bombázógépektől kezdve a boszorkányokon át egészen az angolnák szexualitásáig. A terep, ahol mindez elfér, a szottyos-nedves kelet-angliai Fen vidéke, ami pedig összeköti őket, egy analógia: az ingovány. Mert amilyen piszkos, süppedős, büdös ez a Fen, hogy a csizmánk is beleragad, olyan minden más is Swift művében – kezdve a vendégmarasztaló sárra emlékeztető szövegtesttel.

Nekem leginkább Lenz Honismereti gyűjtemény c. könyve ugrott be róla, különösen mert annak elbeszélője is a környék szakavatott helytörténészeként kalauzolja végig az olvasót a mocskos kis múlton, a lelombozó jelenen és a vészterhes jövőn. Arról nem is beszélve, hogy ott is, mint itt is, az elbeszélő elméjében egyidejűleg jelen van az összes információ, amit meg kíván osztani olvasójával, így azok aztán egymással versenyezve, egymást félbeszakítva törekszenek ki a papírra, felbontva az események kronológiai egymásutániságát, és szép kis zűrzavart okozva. Ebből fakadóan ez egy olyan regény, aminek – félig-meddig – tudjuk a végét már az elején, csak a miértek várnak tisztázásra.

Jó kis munka ez, bár az analógiákat lehetett volna egy cseppet finomabban adagolni. Meg mondjuk a történetfilozófiai fejtegetéseket úgy beleilleszteni a szövegbe, hogy rendesen le legyenek kerekítve a sarkok… mert így lépten-nyomon beléjük ütöttem a térdem. Alighanem ez akadályozta meg, hogy teljesen komfortosan érezzem magam a történetben. Ugyanakkor el kell ismerni, ezek az elemek abszolút harmóniában voltak az elbeszélő személyiségével. Meg aztán – a posztmodern amúgy sem a komfortérzetről szól. Alkalmasint épp az ellenkezőjéről. ( )