Ormost abszolút kompetens szaktörténésznek tartom, de miközben a kötet első harmadának tanulmányait olvastam, körvonalazódott bennem, hogy azért megvannak a gyenge pontjai. Ezek a szövegek ugyanis az ember és a történelem viszonyáról úgy általában beszélnek, de úgy fest, Ormos nem annyira tud úgy általában beszélni a dolgokról. Az ugyanis külön képességet igényel. Merthogy vannak azok a történészek, akik úgy képesek papírra vetni a ködös összefüggéseket, hogy az ember azt mondja: „Tudtam, de képtelen voltam így megfogalmazni.” És vannak történészek, akik úgy, hogy az ember azt mondja: „Tudtam.” A különbség elég látványos: az egyik a heuréka!, a másik meg az elfojtott ásítás.

Amúgy a kiadvány második felében azért többségben vannak azok a tanulmányok, amik a magyar és európai történelem egy adott (szűk) kérdéséhez tesznek hozzá valamit – nemzetszocializmushoz, magyar konzervativizmushoz a két világháború között és közben, etc. –, ezek ott is vannak a szeren, örültem nekik, építettem befelé őket a hosszú távú memóriámba. Összességében elmondható, hogy amikor Ormos konkrét, akkor tápláló a szövege, mint a babgulyás. De ha nem konkrét, akkor levegős, akár a parfé. Most nem kívántam a parfét. ( )