Riccardi könyvének alapvetése, hogy elfogadja ugyan a különböző civilizációk meglétét (bár a huntingtoni sémánál lényegesen diverzifikáltabban látja őket*), ugyanakkor kapcsolatuk lényegi eleme számára nem az „összecsapás”, hanem az együttélés – ennek kényszere az a történelmi valóság, amiben élünk. Amin Maaloufra hivatkozva kiemeli, hogy a civilizációs (vagy kulturális) identitások mindig két elemből tevődnek össze: egy vertikálisból, ami a múltból építkezik, és tradíciók formájában jelenik meg, és egy horizontálisból, ami jelenidejű, és elsősorban a globalizáció mozgatja. Egyik elemet sem hagyhatjuk figyelmen kívül – a globalizációt és következményeit (például a migrációt) éppúgy nem lehet meg nem történtté tenni, mint a gyakran több ezer éves nemzeti és vallási hagyományokat – és ezek végtelenül bonyolult összefonódását kell mindenekelőtt felismernünk ahhoz, hogy értelmes párbeszédet folytathassunk. Mert az egyszerű válaszok képesek lehetnek ugyan hatalomban tartani egy politikai elitet egy országon belül, de globális problémák megoldására alkalmatlanok. Riccardi ebben a párbeszédben kiemelt szerepet szán a keresztény egyházaknak, nemcsak azért, mert az európai (nyugati) kultúra elidegeníthetetlen identitásképzői, hanem mert legalább egyikük eleve kozmopolita közösségként híd az öt kontinens katolikusaihoz. A szerző nem csak szükségesnek látja ezt a szerepvállalást, hanem képesnek is tartja rá a katolikusokat, akik véleménye szerint II. János Pál pápasága alatt sikerrel teremtették újra identitásukat**. (Érdemes ennek kapcsán elgondolkodni azon, hogy akik az állam erőszakszervezeteinek bevonásával akarják megvédeni az ún. „kereszténységet”, ezzel nem arról tesznek-e tanúbizonyságot, hogy ők maguk mennyire gyámoltalannak és életképtelennek tartják saját vallásukat.)

Ez a könyv azért külön érték, mert Európa-centrikus: európai szerző írta, európai szemmel és számos elsősorban Európát érintő problémát tárgyal benne. Külön érdekesek az „euroafrikai jövőképről” szóló fejtegetések, amelyben Riccardi sérelmezi, hogy a dekolonalizáció után Európa kvázi magára hagyta Afrikát, és átengedte azt az amerikai-szovjet, újabban pedig az amerikai-kínai érdekeknek. Ez értelmezésében öreg hiba, tekintve azokat a kulturális gyökereket, amik Európát és Afrikát a mai napig összekötik – és hiba főleg azért, mert a fekete kontinens kaotikus helyzetét, válságait mindig Európa érzi meg először a bevándorlók hullámain keresztül. A szerző úgy tekint Afrikára, mint Európa testvérkontinensére, akik képesek lehetnének enyhíteni egymás problémáit, ha összefognának: az afrikai munkavállalók az európai demográfiai válságra jelentenének gyógyírt, az európai segítségnyújtás pedig talán stabilizálhatná a polgárháborúkba süllyedő földrészt. (Riccardi másik nagy témája az iszlám, amivel kapcsolatban mindazonáltal sok újat nem közöl, inkább rendszerezi a muszlim világ sokszínűségét kiemelő iszlámkutatók állításait.)

És Európa-centrikus Riccardi azért is, mert az együttélés új mintájának az Európai Uniót látja – azt a közösséget, ami szakítva a birodalmi hagyományokkal, saját magát különböző (nemzeti) identitások együttműködéseként fogalmazza meg. Ez pedig a szerző szerint az az út, amin a világnak is el kell indulnia – nem az izoláció, hanem a párbeszéd és a konszenzus. Ebben kell a magát újrakonstruáló Európának példát mutatnia. És ez nem csak idea és szóvirág, hanem a legkeményebb szükségszerűség. Mert a másik út – hát, másik út alkalmasint nincs. Legalábbis épelméjű ember nem akarna arra menni.

* Jó vicc, a huntingtoni séma a nem-nyugati civilizációkról kb. annyira diverzifikált, mint egy Bogyó és Babóca epizód.
** Bár szerinte szó sincs arról, hogy a kereszténység leszálló ágban lenne, de kiemeli, hogy talán a muzulmánoknál is nagyobb veszélyt jelent magára a katolikus egyházra az újprotestáns vallási csoportok elterjedése Dél-Amerika, Afrika, sőt Ázsia egyes régióiban. Amire valószínűleg reakció lehet Ferenc pápa törekvése, hogy az ezen tömegek számára is értelmezhető szegénység és együttérzés kérdését tűzte zászlajára. Hiába, a budai templomjáró úriasszonyoknak lassan el kell fogadni, hogy ők egyre kisebb hányadát képezik az egyház nagy testvériségének. ( )