Bikov eddigi regényeivel már felépítette nálam a nimbuszát, ami nagy szerencse, mert így még ezt a kötetet is megbocsátom neki. Sietve hozzáteszem: nem rossz regény ez amúgy. Megvan benne a kellő lendület, nem herdálja el az erejét: egyetlen szovjet ágyúkezelő üteg egyetlen napjára koncentrál, akiket egy rózsahímes hajnalon lerohannak a németek valahol Romániában. Helyzetük (ahogy az ilyen regényekben lenni szokott) reménytelen, lőszerük fogytán, a túlerő iszonyatos, ha nem lennének kommunisták, bizonyára az Úrnak ajánlhatnák lelküket, így maximum Joszif Visszarionovics Sztálinnak tudják. De szerencsére nem ajánlják fel inkább senkinek - hanem lőnek, mint a zavarodott, amíg van mivel. Szóval feszes sztori, nincs ebben hiba. Ám amíg Bikov többi háborús kiseposzában sikeresen hántotta le a történetről az előírt szocreál heroizmust*, megmutatva a maga meztelenségében a vérontás értelmetlenségét, addig itt ez nem annyira sikerült. Ráadásul itt van ez a Ljuszja is, a 16 éves gyermeklány, aki ápolónőként tevékenykedik, és akit Bikov galádul belekerget az események sűrűjébe - gondolom azért, hogy hamvas ártatlanságával ellenpontozza a puskaportól és tesztoszterontól bűzlő hímeket. Ezt végül is sikerrel meg is tette, de én nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy a szerző csak azért kapta elő a kalapból, mert különben regénye aligha lenne több, mint egy a megszámlálhatatlan szovjet háborús regény közül.

Bikov - továbbra is tartom - a legjobb háborús írók egyike. Épp ezért vagyok vele szigorú. Tőle nem egyszerűen jó háborús regényt vártam, hanem annál jóval többet.

* Mivel az orosz néplélekben a Nagy Honvédő Háború mítosza a mai napig az egyik legfontosabb identitásképző, ezért külön bátor dolog a fehérorosz mestertől, amikor ezeket az eseményeket deheroizálni merészeli. ( )