Te, mondom magamnak az első történetnél, ezt már olvastuk. Szerintem összekevered a Magellán-nal, felelem nekem. Aztán a negyedik fejezetnél (már otthon, a kanapén) megint megszólítom magam: te, ezt biztos olvastuk. Valóban, adok igazat magamnak kényszeredetten. Mondjuk jó régen lehetett, még abban az időben, amikor ez a Zweig-féle naiv és sematizáló történelemszemlélet, ami a hőskultusz-mítosszal rokon, még nem idegesített fel különösebben – ha felidegesített volna, nyilván emlékeznék rá. Az van, hogy Zweig szerint léteznek a történelemben holmi „csillagórák”, olyan időszilánkok, amikor a Végzet kegyesen kisujja körmének hegyét az események gócpontjához érinti, és ettől bumm, egyszeriben életre kel a Géniusz. Én a magam részéről inkább a folyamatokban, nem az efféle sorsfordító pillanatokban hiszek – ráadásul az író által elképzelt antropomorfizált abszolútum (ami nem azonos Istennel, ezt szögezzük le, bár szerintem minimum unokatesók) nem csak művészeti kérdésekben illetékes (ezt még el tudnám fogadni), de a tudományban és a történelemben is. Mondjuk szerintem kétséges, hogy a fenn említett hármast egyazon ihlet irányítaná – így hát Händel, Scott és Lenin közös kötetbe rendezését némiképp erőszakoltnak éreztem, még ha értem is, mire akarunk itt kilyukadni voltaképpen.

Az elbeszélésének hosszából és az írói szándékból is következik, hogy Zweig alig árnyalja szereplőit, és adatai sem különösebben hitelesek. A kisebb csúsztatások miatt még nem neheztelnék (ilyen például a kijelentés, hogy 1792-ben a franciák a németek ellen harcoltak, ami némi finomításra szorulna, tekintve, hogy akkoriban még nem volt Németország), ám vadabb egyszerűsítések is bőséggel előfordulnak. Például a Tolsztojról szóló fejezetben Zweig a nagyszakállú klasszikus összes problémáját ráveri szegény Szofja Andrejevnára, a feleségre, Scott expedícióját meg durván mitizálja, és hát amit Lenin hazatéréséről mesél, az… hát azt inkább hagyjuk. Ezek a problémák különösen akkor fájdalmasak (és félrevezetőek), ha a szövegeket történelmi esszéként olvassuk (olyasvalamiként tehát, aminek muszáj átfedéseket mutatnia megtörtént eseményekkel) – ám időnként sikerült minimalizálnom fenntartásaimat azzal, hogy szimpla irodalmi produktumokként tudtam szemlélni őket, ahol a történelmi háttér csak díszlet, nem kell komolyan venni. Ilyenkor kijött Zweig fogalmazásának kétségkívül lírai ereje, a lelkesedés és a hit, amit a nagy jelentőségű események váltottak ki belőle. Mindenesetre még így is nagyon próbára tette különben felettébb liberális nézeteimet a költői szabadságról. ( )