Így néz ki, amikor Robin Hood találkozik az Újszövetséggel. Würzburg, közvetlenül a háború után: egy kész romhalmaz, tele hajlékukat veszített emberekkel, akik éheznek, és nincs egy rendes cipőjük. De a rejtélyes „Jézus tanítványai” csoport – pár tizenéves – színre lép, és ha már az állam (és az amerikai megszálló hatóságok) újraelosztó rendszerei nem működnek, ők pótolják azt: elveszik a javakat azoktól, akiknek fölösen van, és odaadják azoknak, akiknek nem jutott. (Itt van egy nem is leplezett szembeállítás az igazi, „jézusi” kereszténység – ők a gyerekek –, és a korszak mainstream katolicizmusa között, ami nyilván nem utóbbiakra nézve hízelgő. De ez nem is baj.) Ezenkívül vannak még rejtőzködő nácik, feketézők, hazatérő túlélők – szóval rossz németek meg jó németek. És sok érzelem, nem túl komplex tálalásban.

Volt idő, amikor imádtam volna ezt a könyvet. Most leginkább zavar az egysíkúsága. Ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám: látszik, hogy Frank nem Németországban töltötte azt az időt, amikor a regény játszódik – hiába vet fel érdekes morális kérdéseket, figurái sematikusak, és lerí róluk: nem élnek, csak éppen közölni akar általuk valamit. Sőt, picit rosszabb is ez, mint egysíkúság: hamisítás. Itt vannak például ezek a fiatal srácok*, akik hihetetlen önzetlenséggel és érettséggel állnak neki megoldani Németország problémáit. Őket láthatólag meg sem érintette a több éves nemzetiszocialista nevelés. Ez egy elég idealista álláspont – szeretném hinni, de nem tudom, hogy 1.) a gyerekek zsigerileg romlatlanok, és mivel a jövő övék, ezért a jövő is ígéretes – tulajdonképpen a mi befektetett munkánktól függetlenül 2.) a németek nagyjából-egészében kettéoszthatóak nácikra és nem nácikra olyan egyszerű kritériumok alapján, mint az, hogy a pofájukra van írva a nácizmus, illetve hogy van mit a tejbe aprítaniuk. Frank felosztása egy tulajdonképpen nagyon kényelmes helyzetet teremt, mégpedig echte szocreál módszerrel: vagyunk MI, a kisemmizettek, a hatalomból kiszorítottak, a nincstelenek, és vannak ŐK, a gazdagok, akik hatalmi eszközökkel felépítették a nemzetiszocializmust, és még a háborús vereség sem ebrudalta ki őket a pozíciókból. A két halmaz között nincs átjárás, a határok világosak – antifasiszták és fasiszták eposzi küzdelme az osztályharc mezében jelenik meg. Én azt gondolom, többek között ez a hozzáállás vezetett ahhoz, hogy a keleti blokk elmulasztotta a szembenézést a probléma egyik felével** – hogy miként hagyták magukat a tömegek megszédíteni. Így aztán elég őket ott fenn cseszegetni, mi itt lenn nem tehetünk semmiről, felelősségünkről ezek után ne essék szó. Pedig a választott hatalma a választó nélkül – csak buborék.

* Abba már bele sem kötök, hogy a tanítványok között egy lány sem akad. Illetve egyet felvesznek: ruhát foltozni. De tény, hogy a tizenéves fiúk valóban egymás között szoktak bandázni.
** Azért az NSZK sem dicsekedhet, ott is a ’60-as évekig kellett várni erre. ( )

Ook vertaald als: De discipelen van Jezus