Pál Miklós

(Előbeszéd:
Ezt a könyvet még a Szent Imre nefrológiai osztályának csecse könyvespolcáról vettem le múlt hétfőn, amíg arra vártam, hogy kiengedjenek. Szép emlékű nap. Voltam olyan rendes, hogy nem nyúltam le, bár csak a huszadik oldalig jutottam benne. Pedig motoszkált bennem a kisördög, tudjátok, felült a bal - vagy a jobb? hogy szokás? - vállamra, és azt súgta: "Úgyse vennék észre... meg a nővérke is azt mondta, nyugodtan. Amúgy is, ki olyan eszement a nefrológián, hogy a zen és a művészet kapcsolatáról olvasson?" De akkor a másik vállamon - jobb? bal? - megjelent egy angyalka, és azt mondta: "Ne vidd el. Már csak babonából se. Rendeld meg a ... de ne reklámozzunk online könyvesboltokat." Szóval inkább megrendeltem. Onnan, ahonnan. Mondjuk az online könyvkereskedő nem kapkodta el, csak ma szállította le a csomagot, már csaknem elfelejtettem, hol tartottam benne. De azon melegében el is olvastam.)



Miklós Pál könyve nem is csak azért érdekes, mert egy olyan divatos vallási-filozófiai irányzatról szól, mint a zen. (Bár nyilván azért is.) Hanem mert gyönyörűen leképezi, hogy a vallási alapelvek mennyire nem az örökkévalóságnak készülnek, hanem a változó környezet hatására drasztikus átalakuláson mennek keresztül. Nézzük csak a buddhizmust. Indiából indult világhódító útjára, hogy aztán szülőhelyén gyakorlatilag teljesen megszűnjön - maga alá temette a hinduizmus. Dél felé indulva Srí-Lankán hódított, észak felé pedig Tibetben vált népvallássá. Minkét helyen olyan formát öltött, amilyet a helyi hagyományok lehetővé tettek neki. De minket nem is ez érdekel, hanem Kína. Mert bizony oda is betették lábukat a mesterek, iszákjukban a tanokkal, amelyek hamarosan elképesztően trendivé váltak. De hogy? Hát úgy, hogy alaposan át is alakultak közben, amikor összeölelkeztek a helyi taoizmussal. Miklós szerint ennek egyik legfőbb oka, hogy az első kínai fordítók praktikus okokból a buddhista szövegek átültetésekor a taoista terminológiához fordultak - így termékenyítették meg a buddhizmust az "üresség" fogalmával, a természetelvűséggel vagy a paradoxonokkal. Ami létrejött, az a csan-buddhizmus*, ami gyökeresen különbözött az indiai anyavallástól, például abban, hogy amíg utóbbi az aszkézist hirdette, a küzdelmet az anyagi világgal, addig a csan tovább lépett: elutasította a küzdelmet is, mert a küzdelem is köt minket ahhoz, amivel küzdünk. (Amúgy szerintem is.) A csan elképesztően forradalmi elképzelés lehetett, nem csak az eredeti buddhizmushoz képest, hanem az alapvetően tanulásra, tudásra alapozott kínai birodalmi gondolkodással szemben is. Hisz a csan elutasította az írástudókat, számára a megvilágosodás nem poros papirosok függvénye volt, hanem az elmélkedésé és a mester-tanítvány személyes viszonyé. Eszközei pedig a meghökkentő paradoxonok voltak, sőt: az önirónia (vagy ahogy Miklós megfogalmazza: önfelszámolás), amelyek az olyan különc mesterek szavaiban nyíltak ki igazán, mint mondjuk Lin-Csi apát, akinek munkásságát Sári László (avagy Su-La-Ce) remek könyveinek hála mi magyarok is jól ismerhetjük.

Sajna a csan már a XIII. században leszálló ágba került Kínában - ám máshol szárba szökkent. Az történt ugyanis, hogy áthurcolták Japánba a szerzetesek, a szigetlakók pedig kapva kaptak az alkalmon, és keblükre ölelték. (Akkoriban a japánok előszeretettel vettek át mindent, ami kínai.) A buddhizmus itt is úgy viselkedett, mint bárhol máshol: akklimatizálódott. Mégpedig nagy rutinnal. Japánban akkoriban a sintó vallás uralkodott, egy sajátosan szétforgácsolt hitrendszer, ami szellemeket látott minden kőbe, fába, folyóba. A buddhizmus csodásan megfért ezzel a rendszerrel: keretet adott neki, befogadta démonait, és maga is hasonult hozzájuk, így lett, ami: a ZEN. Bizonyos esetekben pazarul leegyszerűsödött**, alávetve magát a helyi arisztokrácia igényeinek, ugyanakkor kiharcolta magának a jogot az előkelők gyermekeinek oktatására, amivel alighanem sokat tett azért, hogy gyökeret eresszen a szigetországban. És ami legalább ennyire fontos: gyakorlatilag magára vállalta a japán kultúra hordozását, olyan hagyományos művészeti ágakat hozva létre vagy termékenyítve meg, mint a haiku, a kerttervezés, a teaszertartás vagy a kardvívás. Mindezen művészetekről (és a bennük lévő zenről) Miklós pedig nagy kedvvel beszél, mert számára alighanem ebben rejlik a zen igazi jelentősége: az összetéveszthetetlen japán kultúrára tett hatásban.

A szerző amúgy elég szkeptikus abban a tekintetben, hogy van-e értelme európaiként a zen hívének vallani magunkat - jól el is ironizál a művelt nyugatiakon, akik jó dolgukban ilyen hülyeségekkel múlatják az időt. Szerinte ugyanis a zen tipikusan kolostori vallás, ami a világtól való elvonuláson alapszik, úgyhogy aki "mellékállásban" műveli, az csak divatozik, semmi több. Másfelől a zen a kóanokra épül, amelyek olyan ellentmondásokon alapulnak, amit a racionális nyugati gondolkodás nem igazán tud felfogni, legfeljebb az egzotikum-jellegüket érzékeli***. Ugyanakkor annak semmi akadálya, hogy művészi inspirációt merítsünk belőlük.

Okos, összeszedett könyv. De hogy mi a rákért kellett az utolsó mondatban Lenintől idézni, hát legszívesebben Miklós kezére csapnék.

* Jegyezzük meg: a csan nem az egyetlen buddhizmus volt Kínában, volt még számos irányzat. De mivel most a zen keletkezéstörténetét igyekszem végigvinni, maradjunk ezen a szűk ösvényen.
** Sosem értettem, hogy fér össze a buddhizmus azzal, hogy a szamurájok szakmányban vágtak le mindenféle fejeket. Miklósnak erre van egy magyarázata: egyes buddhista szekták ugyanis annyira leegyszerűsítették a tantrikus tanokat, hogy már a "Namu Amida Bucu" (Amitábha Buddha japán neve) szavak mantrázása is elegendő volt az üdvözüléshez. Ami nagyon praktikus, hisz ha szamuráj vagy, akkor levághatsz ezer fejet, felgyújthatsz ötszáz kolostort és felprédálhatsz száz várost, utána szépen nyugdíjba vonulsz, és a hátralévő életedben a fenti szavakat ismételgeted, máris megmenekült a lelked.
*** Csak egy példa: itt van a tanmese Nan-csüanról meg a macskáról. Csak erős idegzetűeknek. Történt ugyanis, hogy a Keleti és a Nyugati Csarnok szerzetesei összemarakodtak egy macska tulajdonjogán. (Pedig ugye mije nem lehet egy macskának? Tulajdonjoga.) Mesterük, Nan-csüan felkapta a macskát, és azt mondta: "Ha valamelyiktek tud egy jó szót (azaz: csan-választ), megmenti a macskát." (Ez idáig Bölcs Salamon igazságtevésére emlékeztet a csecsemővel, de várjátok ki a végét.) No persze a szerzetesek csak hallgatnak, mint szar a fűben. Úgyhogy a mester nem pöcsöl, egy lapáttal kettévágja a cicát, egyik felét az egyik csoportnak adja, másikat a másiknak. Az egyik szerzetes, Csao-csou lemarad a mókáról, este ér haza, Nan-csüan elmeséli neki a sztorit. Csao-csou elkámpicsorodik, felteszi a fejére (!) a saruját (!!!), és elindul kifelé a kolostorból. Mire Nan-csüan: "Kár, hogy nem voltál itthon délelőtt, megmenthetted volna a macskát!" Hát ebből okosodjatok meg.… (mehr)