Helyszín: egy budapesti lakás, valamikor 2015 kora tavaszán. Csengetés hallatszik. Az íróasztaltól szemüveges úriember tápászkodik fel, és az ajtóhoz baktat. Kinyitja.
– Jó napot, Spíró elvtárs.
– Á, hozta Isten, Magvető elvtárs! Fáradjon be. Minek köszönhetem, hogy ilyen korai órán? Csak nincs valami gond, hovatovább probléma?
– Probléma az éppen volna, kedves barátom… Közeleg a könyvhét, és az a helyzet állt elő, hogy bár tehetséges fiatal írókkal elárasztjuk majd a standokat, de a rutinos öreg rókáktól nincs egy fia kéziratunk sem… Krasznahorkai még lótuszülésben fogalmazza a kezdőmondatokat, és Bartis sem hajlandó ideadni azt a három mázsa gépelt oldalt… Ám (hogy belevágjak az in medias res-be) azt csicsergik egyes irodalmi orientációjú madarak, hogy Önnek az asztalfiókjában lapul valami, ami esetleg kihúzhatna minket a gödörből…
– Ami azt illeti… való igaz… akad itt egy téma, amit már évek óta kapirgálok: Gorkij korrumpálódása a sztálinista Szovjetunióban, egy egykori cseléd, később már-már családtag elbeszélésében. Tudja, az örök mese zsarnokságról, és arról, hogyan morzsolódik le egy tehetséges és talán jó emberről a becsület a diktatúra dörzspapírja alatt.
– Boldogság ezt hallanom! Meg vagyunk mentve! Ide vele! Tuti sikerlistás cím, és mondanom sem kell, mi sem leszünk hálátlanok.
– Ne kísértsen, drága Magvető… Tudja, azért ez még korántsem egy kész szöveg, csak… hogy úgy mondjam… egy nagyregény nyers elméleti magja. Itt van például az a vacsorajelenet Gorkijéknál Lenin, Zinovjev és Kamenyev részvételével… Most oda van kenve fél oldalra, pedig micsoda 30 oldalas nagydrámát tudnék kerekíteni belőle! És az olyan figurák, mint Szavva Morozov, akiknek egyelőre csak a neve van elhullajtva a szövegben, de szinte hallom ordításukat: „Fontos karakterszereplőkké akarunk duzzadni!” Az egész könyv csupa sűrű adat, de meglátja, ha elég időt kapok, áthúzom dialógusokba az egészet, aztán kicsit megplasztikázom szépirodalmilag, hogy szellősebb legyen és a szereplők is ki tudják forrni magukat… Még a Fogság is elbújhat majd mögötte! Ha így pőrén kerülne a könyvesboltokba, meglehet, önsúlya biztosítaná a megfelelő forgalmi adatokat, de bizonyos értékelők bízvást belekötnek, mondván: „Informatív történelmi tanulmány ez, szó se róla, de mi a francért kellett a cselédlány szájába adni az egészet?”
– Megértem az aggályait, Spíró elvtárs… valóban olyan lehetőség van ebben a témában, amit kár lenne aprópénzre váltani… Visszajövök inkább úgy 3-5 év múlva, és remélem, akkor majd egy 800 oldalas, az irodalmi életet fenekestül felforgató böhöm születésénél fogok bábáskodni. Hát akkor nincs más hátra, mint elbúcsúzni: erőt, egészséget, kedves íróm, ha szabad így mondanom: kéz, és lábtörést! Agyő és до свидания !

Így volt? Nem így volt. Égbőlpottyant mese volt.

(A szövegben szereplők a képzelet szülöttei, a valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve. Meg aztán a Spirót is direkt hosszú „í”-vel írtam.) ( )