Nem az első, mert már voltak mások is, de olyan tartós szerelem lesz, mint Auster, azt hiszem. Ezt már írtam máshol is, de vannak, akik nagyon jól írnak, és vannak, akik olyan más szinten művelik ezt, mintha nem is ugyanazok a szavak állnának rendelkezésükre, mintha nem ugyanazt tennék. Teljesen más szint. Itt volt eddig nálam Auster, és itt van most már Nabokov is ( – nálam. Egyébként nyilván itt volt eddig is.). A legelső novellánál azt írtam: imádom, megyek, és kiidézem az egészet. Persze a nagyjával megelőztek, a többinél is, de maradt azért. Olyasmiket írtam a havi novellaolvasásnál, mint megállni-csodálni való mondatok; egyre kevésbé találom a szavakat, a zseniálison kívül, de azt már mondtam, és kevés is; jó, az is, amit, de főleg ahogy; hjaj, de hiányzott máris. Ünnep volt hozzá visszatérni minden alkalommal, agymasszírozó, léleksimogató (ez de elcsépelt szó, de tényleg az) élmény. Hetényi Zsuzsa előadását követően pedig új rétegekre csodálkoztam rá. Szerencse, hogy van még bőven mit olvasnom tőle. ( )

Nabokov hadban áll a realitással. Illetve fenéket áll hadban – egyszerűen levegőnek nézi. Mintha ott se lenne. Meg sem próbálja elhitetni az olvasóval, hogy amit elé tár, az a valóság, vagy legalábbis a valóság leképezése: az elbeszélésekből minduntalan kitüremkedik az írói teremtettség újabb és újabb bizonyítéka, hogy ezt a világot Nabokov teremti, nem a realitás – és lám, micsoda minőségi különbség van a kettő között*! Ennek a prózának az emlékezés a tere, mert Nabokov szerint az emlékezés igazsága van olyan érvényű, mint a realitásé**. Ebből törvényszerűen fakad, hogy ebben a világban minden, ami történik, jelet hordoz magában: egy tekintet, egy elúszó felhő, egy naplemente mind-mind olyan elemek, amelyek önmagukban szépek és jelentésteliek, de egymással összekapaszkodva gyönyörű és résmentes univerzumot alkotnak. „Titkos jel minden, és mindennek ő a témája.” – ahogy a Jelek és jelképek őrült fiatalembere éli meg.

E világ természetéből fakad, hogy témák és hangulatok ismétlődnek benne, mert Nabokov emlékezete egyetlen*** folyton tökéletesedő**** kozmoszként funkcionál. A Zsarnokölés novellájának elgondolása mintha a Baljós kanyar-ban öltene más formát, a Mademoiselle O. pedig a Szólj, emlékezet!-ben nyer szellősebb lakóhelyet. Persze van itt kísérletezés is bőven, ahogy az író újabb és újabb elemeket igyekszik világába integrálni. Az Ultima Thule álfilozófiai paródiája, vagy a Solus Rex eltorzítottan folklorisztikus összeesküvő-pamfletje emberpróbáló mutatványok, A rendező asszisztensében pedig a kémregények toposzait gyurmázza át – de a zsáner mögül kikandikálnak az összetéveszthetetlenül nabokovi kifejezések, mint a preparált nyúl varratain a kóctömés. Hála Istennek, hogy kikandikálnak, mert a jó nabokovi mondatnál talán nincs is jobb. Kicsit féltem is a következő olvasmányomat – ezek után valahogy minden mondat mattnak hat.

(Egyetlen kritikai észrevétel. Ha már a novellák közül kell kötetcímet választani, én nem ezt választottam volna. Hanem azt, hogy Idők árja, idők apálya. Szerintem ez az egyik legszebb elbeszéléscím, amit valaha olvastam. Én biztos nem pazaroltam volna egy novellára – megvártam volna inkább, amíg írok köré egy regényt.)

* "Lám, pointilista áprilisi zöldjével már meg is érkezett az ovális lombozatú kis nyárfa, és a számára kijelölt helyen, a magas téglafal tövében állt meg, amelyet teljes egészében egy másik városból rendeltem ide. Szemközt felemelkedik egy nagy, komor, mocskos ház, és fiókként kicsúsznak belőle a nyamvadt erkélyek. Lassan minden a helyére kerül az udvaron: még a hordó kell, a másik hordó, a lenge lombárnyék, valamiféle tartály és a falnak támasztott kőkereszt. És bár mindez még nagyon vázlatos, és sok részletet kell kiegészíteni és befejezni, élő emberek, Gustav és Anton, a testvérpár lép ki az erkélyre, az udvarba pedig, bőrönddel és könyvhalommal rakott kézikocsit húzva belép az új lakó, Romantovszkij."
** "(…) ha én író volnék, csak a szívemnek engedném, hogy képzelete legyen, és egyébként az emlékezetre hagyatkoznék, az ember igazságának erre a hosszan elnyúló alkonyi árnyékára."
*** Egyetlen? Mondjuk.
**** Folyton tökéletesedő? Mondjuk, de mennyire hogy mondjuk! ( )

Nem az első, mert már voltak mások is, de olyan tartós szerelem lesz, mint Auster, azt hiszem. Ezt már írtam máshol is, de vannak, akik nagyon jól írnak, és vannak, akik olyan más szinten művelik ezt, mintha nem is ugyanazok a szavak állnának rendelkezésükre, mintha nem ugyanazt tennék. Teljesen más szint. Itt volt eddig nálam Auster, és itt van most már Nabokov is ( – nálam. Egyébként nyilván itt volt eddig is.). A legelső novellánál azt írtam: imádom, megyek, és kiidézem az egészet. Persze a nagyjával megelőztek, a többinél is, de maradt azért. Olyasmiket írtam a havi novellaolvasásnál, mint megállni-csodálni való mondatok; egyre kevésbé találom a szavakat, a zseniálison kívül, de azt már mondtam, és kevés is; jó, az is, amit, de főleg ahogy; hjaj, de hiányzott máris. Ünnep volt hozzá visszatérni minden alkalommal, agymasszírozó, léleksimogató (ez de elcsépelt szó, de tényleg az) élmény. Hetényi Zsuzsa előadását követően pedig új rétegekre csodálkoztam rá. Szerencse, hogy van még bőven mit olvasnom tőle. ( )