Múltkor nem tudtam ellőni a „ismét bebizonyosodott, hogy a magyar írók nem tudnak disztópiát írni” kezdetű vesszőparipámat, de hála Istennek van itt ez a Spiró-könyv, úgyhogy (ta-daaaam!): „ismét bebizonyosodott, hogy a magyar írók nem tudnak disztópiát írni”. Ahogy én képzelem, a jó disztópia nem más, mint egy nagyon jó regény, ami mintegy mellesleg disztópiaként is működik – nem pedig (mint itt) egy Candide-ból, a Legényanyából, meg egy csipet Orwellből összemaszatolt katyvasz, aminek írásakor az írót szemmel láthatóan az motiválta, hogy beleöntse az összes vitriolt, ami felgyülemlett benne a NER-kormányzás és az azt körülölelő világpolitikai fekáliahalom kapcsán. De tényleg az összeset – mégpedig egymás hegyére-hátára. Az világos, hogy léteznek abszurd disztópiák, amolyan keserédes groteszkek, amik fittyet hánynak a külső világ logikájának, ezzel is rámutatva, milyen szürreális is az ún. „valóság”, de ezek az írások is kötelesek valamiféle belső logikának, valamiféle szerkesztési elvnek engedelmeskedni. No most Spiró ezen könyvét legfeljebb az „ahogy esik, úgy puffan” metódus alapján rendezte el. Például amikor főhősünk, Melák Kálmán egy amúgy is felesleges indiai fejezet után egyszer csak beszippantódik egy féreglyuk által, és hirtelen 1946-ban találja magát, csak hogy Spiró rögtönözhessen egy történelemleckét a háború utáni Magyarországról, a röpke átmenetről nyilasok és kommunisták között* – hát az nem egyszerűen híján van a belső logikának, hanem odalopakodik a belső logika mögé, és lendületből úgy hókon vágja, hogy a belső logika bezuhan a szederbokorba, ahol véresre karmolják a tüskék. Viszont paradox módon helyenként élveztem a könyvet – nyilván Spiró jó író, jó meglátásokkal, amiket szórakoztatóan tud interpretálni –, de a meghatározóbb élményem a bosszankodás volt, hogy hát ennek az egésznek most mi értelme volt.

* Megjegyzem, a kötet ezen része számomra a legérdekesebb, legjobban megkonstruált szakasz, és baromi boldog lennék, ha a témát – a táborokból hazatérő túlélők sorsát, akik kénytelenek Lipótmezőn meghúzni magukat, mert másutt számukra már nincs hely – egy spirói kvalitásokkal rendelkező személy rendesen kidolgozná. Csak épp semmi keresnivalója nincs ebben a regényben. ( )

Vegyes érzéseim voltak a könyvvel kapcsolatban. Jól indult, vicces szatíraként a magyar közállapotokat végtelenül karikírozva. Ebben a szittya magyar, vallásosnak mondott, 1984-szerű közeljövőben az volt a szomorú, hogy bizonyos részei valószínűleg megvalósulnak.
Aztán valamiért, minden átmenet nélkül a közeljövő átváltott világháború utáni - részben képzelt - történésekbe, amiknek semmi kapcsolata nem volt az eredeti történettel, azon kívül, hogy valamiért a főszereplő ott találta magát.
Ezzel számomra követhetetlenné vált, hogy ki mit miért hol csinál. Ebben a kavalkádban a Forrest Gump-szerű, de nem túl szimpatikus főszereplővel sem lehetett egy idő után azonosulni.

Mivel a könyv elég rövid, ezért strandra elfogadható olvasmány. ( )