Már a cím is. És az a hátsó borító! Ez nekem bejött. Élőben is bírtam, amikor a Rozsban a fogóról beszélt, és ezeket a Narancsból és máshonnan gyűjtött tárcákat is szívesen olvastam. Ezt a műfajt is kedvelem, amúgy is, és hát főleg olyasmiről esett szó, ami engem nagyon érdekel: műfordításról. Olyantól, aki ezt régóta és magas szinten műveli. Semmi álszerénység, és semmi lenézés. Sok Eco. Óriási élmény lehetett, ő személyes kapcsolatban volt az összes fordítójával, ezt nagyon irigylem. Egy dolog nem tetszett, amikor kissé esterházysra vette a figurát pár sor erejéig, de hát ő nem Esterházy. Nem állt jól neki, még ha értem is, hogy tisztelgés. Ezt az epizódot (most úgy rémlik, ismételt epizód, de több mint egy hónap késéssel írom) leszámítva határozottan jó élmény volt. ( )

Barna Imre jutalomjátéka. Meg is érdemelte. Mint fordító („Umberto Eco magyar hangja”) éppúgy, mint a nagy múltú (és bízzunk benne, nagy jövőjű) Európa kiadó egyik oszlopa. Tárcakötet, és én szeretem a tárcákat: üdvösen képesek egyesíteni az esszék elemző hajlamát az irodalom kísérletező kedvével. Már persze ha jó író keze alól kerülnek ki – és Barna jól ír. Elsősorban a fordítás és szerkesztés témakörét járja körül, a könyv első negyede például konkrétan csak „ecoista” írásokat tartalmaz. Ínyenceknek való szövegek ezek, nem biztos tehát, hogy jó szívvel ajánlanám annak, aki Bartos Tibor nevét ebben az értékelésben olvassa először – de bibliománoknak tökéletes választás. Tele van izgalmas meglátásokkal és pöpec anekdotákkal – mert Barna pontosan tudja, hogy a jó anekdotát mi különbözteti meg a rossztól. (Az, hogy jó. Ellentétben a rosszal.) Hajlékony, elegáns, sugárzóan kiművelt mondatok sorjáznak itt, érződik rajtuk, Barna érti, amit Esterházy (akire amúgy a szerző majd' annyit utal, mint Ecóra): hogy a személyesség fontosabb a stiláris tökéletességnél, sőt, igazság szerint épp a személyesség fontosságának felismerése visz minket igazán közel a stiláris tökéletességhez. Mert a konkrétság nem irodalmi kategória, hanem az IKEA-katalógusok ismérve. Az irodalmat az teszi, ami személyes, ezáltal reprodukálhatatlan.

(Megjegyz.: azért másodközléseket tartalmazó kötetek esetében nézetem szerint illene jelezni, először hol láttak napvilágot.) ( )

Már a cím is. És az a hátsó borító! Ez nekem bejött. Élőben is bírtam, amikor a Rozsban a fogóról beszélt, és ezeket a Narancsból és máshonnan gyűjtött tárcákat is szívesen olvastam. Ezt a műfajt is kedvelem, amúgy is, és hát főleg olyasmiről esett szó, ami engem nagyon érdekel: műfordításról. Olyantól, aki ezt régóta és magas szinten műveli. Semmi álszerénység, és semmi lenézés. Sok Eco. Óriási élmény lehetett, ő személyes kapcsolatban volt az összes fordítójával, ezt nagyon irigylem. Egy dolog nem tetszett, amikor kissé esterházysra vette a figurát pár sor erejéig, de hát ő nem Esterházy. Nem állt jól neki, még ha értem is, hogy tisztelgés. Ezt az epizódot (most úgy rémlik, ismételt epizód, de több mint egy hónap késéssel írom) leszámítva határozottan jó élmény volt. ( )