A napóleoni háborúk, még pontosabban a bécsi kongresszus után tér vissza főhősünk (Boguslawski) Varsóba. A Mester kiöregedett színész, rendező, színházigazgató, óriási tervekkel érkezik. Igen érdekes időpontban érkezünk Varsóba, bevallom én arra számítottam ez egy történelmi regény lesz, de ez a szál nem volt túl erős. Persze a főszereplők időnként morfondíroznak Lengyelország jövőjén, vajon mennyi lesz jó nekik Oroszország uralma alatt (narrátor: nem lett jó), de ez csak mellékes.

A könyv igen jelentős részében szereplőink előadásokra készülnek, szerepet gyakorolnak, színdarabot fordítanak. Engem ez többnyire kevésbé érdekel, szerintem visszatérő hibája az íróknak, hogy indokolatlanul feltételezik, hogy az olvasókat nagyon érdeklik ezek a kulisszatitkok. Itt is legtöbbször érdektelennek tűnt, hogy vajon egy közepes előadás rossz színésznője vajon mennyire hitelesen játssza el azt a szerepet amit a nézők amúgy sem értenek meg. Ugyanakkor volt egy-két jelenet, amikor nagyon sikerült átadni, hogy miként érti meg a rendező és színész egy karakter hátterét, meglepődtem, hogy ez mennyire tetszett.

Míg a főhős karaktere jól ki van dolgozva, a többiek azért már kevésbé, és a nagyon hosszú lengyel nevek miatt könnyű összekeverni a szereplőket. Az sem segít persze, hogy mintha szándékosan vegyesen használná a keresztnevet és a vezetéknevet az író, hogy még nehezebb legyen követni, hogy ki kicsoda.

Nincs története igazán a könyvnek, és egy idő után az volt az érzésem, hogy nemcsak nekem tűnik feleslegesnek és öncélúnak a színdarabok túlzott elemzése hanem a szereplőknek is, és a könyv sokkal inkább szól arról, hogyan próbálnak megfelelni a színházi emberek a vélt vagy valós cenzúrának, ki mennyire megalkuvó, van-e egyáltalán értelme lázadni, vagy egyszerűbb elfogadni az elnyomást. Nem túl nehéz látni, hogy ez nemcsak a XIX. század elejének Lengyelországáról szólt, hanem az 1981-ben megjelent könyv Magyarországáról is. ( )