Már a Tigrislázzal levett a lábamról a szerző, de most új kedvenc írót avattam (pedig nem osztogatom könnyen ezt a címet). Rajongok. A csodálatosan lírai mondatokért, amelyekből mégsem lesz túl sok, nem lesz tömény, mert közben egyszerű, hétköznapi mondatokat is kapunk. Azok meg kopognak. Néha rozsdás szögből vannak és mélyre fúródnak.

Nem ítélkezik, csak elénk állítja a szereplőket. A cselekedeteik, mondataik jellemzik őket. Az olvasó eldöntheti magának, mit gondol (persze aligha gondol mást). Sehol egy jelző a jellemükről, intellektuális képességeikről, tetteik helyességéről vagy helytelenségéről, ostobaságáról.

Az utak, az élmények, a kapcsolatok. Érzékeny és intenzív. Az ismétlései, a visszakötései kitűnő ritmust adnak a szövegnek. Azt mondja, nem tud prózát írni, csak verset. Én meg azt mondom, hála az égnek. A versfordítós kötet líraisága is magával ragadó volt, ezé is. A végére egészen zokogásig összetört. A színházi élmény elképesztő felfokozottsága, hogy én is kapkodtam vele a levegőt, a csalódottság, a pofon, jeges szélviharban, sötétben, a félmondatok az emlékekről a kavicsok alatt… felzaklatott, porrá zúzott. Ki akartam idézni, az egészet, ahogy a Tigrislázat is. Az ilyet is nagyon szeretem. Amikor olyan mondatokat olvasok, hogy muszáj megállni és gyönyörködni bennük. ( )