Szerintem számos félreértéstől megszabadulnánk (pontosabban: számos félreértést más félreértésekre cserélnénk), ha a az olyan címkéket, mint a krimi, a sci-fi vagy a romantikus regény, nem műfajoknak tekintenénk, hanem történetelemeknek. Ezzel értelmét veszítené a szövegek hagyományos zsánerműfajokba erőszakolása, nem lenne olyan, hogy „krimi”, meg „sci-fi”, hanem olyan lenne, hogy „szöveg, amiben a krimi elem a leghangsúlyosabb”, vagy „szöveg, amiben feltűnő a tudományos-fantasztikus szál”. (Persze az egyszerűség kedvéért hívhatjuk ezeket a szövegeket továbbra is kriminek vagy sci-finek, mert különben megőrülnek a könyvtárosok meg a könyvesboltosok. Szóval - végtére is - semmi sem változott. Khm.) Ebben a felosztásban a (szubjektíven meghatározott) minőség válik prioritássá. Kit érdekel, hogy egy szöveg krimi-e vagy ún. „magasirodalom”? Jó, vagy nem jó, az a kérdés.

Ez a könyv, saját (kiforróban lévő) kategorizálási rendszerem alapján nem nevezhető kriminek, mert a krimiszál jelentőségét tekintve (szerintem) csak harmadik helyen áll. Megelőzi két történetelem:
1.) Az elbeszélő (Marcus) és mentora, Harry Quebert közötti mester-tanítvány viszony, ami (mint a mester-tanítvány viszonyok oly gyakran) egyszerre viseli magán a halálos rivalizálás és az elválaszthatatlan barátság ismertetőjegyeit. Két íróról beszélünk, akik élete számos ponton rímel egymásra: mindketten megismerték az édesen könnyű siker ízét, amikor könyvük egyszeriben baromi híressé tette őket, másfelől mindketten tudják azt is, milyen fájdalmas dolog az írói válság, amikor az ember egészen biztos benne, hogy soha a büdös életben többet nem fog egy szót se a papírra vetni. A Marcus és Harry közötti komplex (és kölcsönös) tanulási-tanítási folyamat végighúzódik a teljes szövegen, a legfontosabb tananyag pedig alighanem az, hogy a bukás nem tragédia, hanem lehetőség, amiből újrateremthetjük magunkat.
2.) Aztán itt van Harry és Nola közötti bűnös szerelmi viszony története. Bűnös, mert Harry meglett férfi, Nola viszont 15 éves lány. Tegyük hozzá, Nola konkrétan a regénybeli bűntény áldozata is, ami nyilván átstrukturálja a fenti viszonyt, ám ettől függetlenül tény ami tény: ez a történetelem inkább a „romantikus” címkét tenné indokolttá. Kivéve, ha valamiért úgy véljük, hogy a krimi erősebb a romantikánál, úgyhogy ha egy kötetben egyforma erős a kettő, akkor előbbi üti az utóbbit, mint bubi drill az ász párt. (Vagy ha úgy véljük, hogy nem nevezhető romantikusnak valami, ami egyben pedofil is. Ami amúgy egy érdekes kérdés, amit megközelíthetünk az etika felől - a bűn nem lehet szép -, vagy az esztétika felől is - dehogynem lehet szép.)
A krimi hozzájuk képest csak a bronzéremre jó. Ám ezzel együtt pazar eszköz arra, hogy az olvasót akkor is a szövegben tartsa, amikor az egyéb szálak nem mutatkoznak olyan erősnek, mint amilyet a nagyepikus irodalmi művektől joggal elvár az ember.

Mert azért ez a regény irodalmi értelemben messze nem hibátlan. A történetbe illesztett vendégszövegek – szemelvények Marcus és Harry „zseniális” regényeiből – egyáltalán nem győztek meg arról, hogy „zseniális” regényekből lettek kiollózva. Pedig ez lett volna a(z egyik) lényegük. Általánosságban véve is az a benyomásom, hogy bár Dicker helyenként nagyon pöpec karakteralkotó – képes olyan színes, eredeti figurákat létrehozni, mint Gahalowood őrmester -, de hajlamos a marginális szereplőket elnagyoltan odacsapni, lásd Marcus anyukáját, aki konkrétan egy bántó „jiddise máme”-paródiává züllött. Ez pedig, ha az ember komplex irodalmi alkotást akar teremteni, megbocsáthatatlan hiba.

Végezetül hadd ajánljak fel egy újabb (az előbbinél jóval önkényesebb) módszert arra, hogy eldöntsük, egy szöveg krimi-e vagy sem. Szóval: krimi az, aminek olvasása közben detektívnek érzem magam. Olvasás közben meg-megállok, összegzem a bizonyítékokat, és miközben mondjuk krumplit hámozok, csak az forog a fejemben, hogy ha Nola augusztus 20-án X-szel találkozott, ahogy Y mondta, akkor hogy lehet, hogy Z viszont azt mondta, hogy X... Keresem, kutatom az ellentmondásokat, a bizonyítékokat, a cáfolatokat, hipotéziseket gyártok, kvázi magánversenyt bonyolítok az íróval – melyikünk jön rá előbb, ki a gyilkos? (Ebben a versenyben az író persze behozhatatlan előnnyel rendelkezik, de bízik az ember, mert a labda kerek, és vannak még csodák.) Az, hogy Dicker képes volt engem belekényszeríteni ebbe a (baromi élvezetes) detektív-szerepbe, mégpedig a regény majd teljes játékideje alatt, mindenképpen írói bravúrnak tekinthető. És jelzi, hogy ez azért, mindent összevetve, egy igen jó könyv. ( )