Auf ein Miniaturbild klicken, um zu Google Books zu gelangen.
Lädt ... A halottaknak nem fájvon Vasil Bykaŭ
Keine Tags Keine Lädt ...
Melde dich bei LibraryThing an um herauszufinden, ob du dieses Buch mögen würdest. Keine aktuelle Diskussion zu diesem Buch. keine Rezensionen | Rezension hinzufügen
Keine Bibliotheksbeschreibungen gefunden. |
Aktuelle DiskussionenKeineBeliebte UmschlagbilderKeine
Google Books — Lädt ... GenresKeine Genres BewertungDurchschnitt:
Bist das du?Werde ein LibraryThing-Autor. |
Ugyanakkor A halottaknak nem fáj nem pusztán a háború könyve, hanem a háború feldolgozásának krónikája – a ’44-es év eseményeinek rögzítésénél nem kevésbé fontos a keret, a késő ’60-as évek, ahonnan az elbeszélő visszatekint a Honvédő Háborúra. (Ez a retrospektív megközelítés már a Farkascsordá-ban is felbukkant, de ott Bikov közel sem hozott ki ennyit belőle.) Vasziljevics a háborús hősök emléknapján érkezik a városba valamilyen ügyet intézni, és felismerni véli Szahno-t, az egykori hadbírót, aki személyesen felelős feldolgozhatatlan traumáiért. Innentől kezdve a két sík (a jelen és a múlt) párbeszédbe lép és erősíti egymást, együtt hozzák létre azt a dinamikát, amitől a regény letehetetlenné válik. Egyfelől itt van Szahno, aki a maga kidolgozott motivációival együtt az egyik legantipatikusabb figura az irodalomtörténetben – szerintem nincs olyan báránylelkű könyvbarát, aki ne azért fohászkodna, hogy valaki lője már hátba ezt az erkölcsi vízihullát az első adandó alkalommal. Szahno Bikov hihetetlenül bátor sztálinizmus-kritikájának eszköze, hisz az általa megformált hideg, emberi aspektusokat semmibe vevő típus egyértelműen a Sztálin által megálmodott paranoid, embertelen hadvezetési stílus* terméke – ami azt illeti, szerintem igen könnyű úgy magunk elé képzelni, hogy az orra alá egy tömött bajuszt rajzolunk. Ő az a féreg, aki majd annyi halálért felel, mint a nácik, de hát amíg a nácikra legalább lövöldözni lehet (bár Bikov világában inkább kevesebb, mint több sikerrel), addig Szahno tragikusan halhatatlannak tűnik.
És mégis, a ’60-as évek fejezeteinek hála van valami, ami kiemeli ezt az egész borzalmat a reménytelenségből. Az, hogy Vasziljevics öregen, megrokkanva, de legalább megmérkőzhet a jelenben Szahnoval illetve annak alakmásával – de hát ez mindegy is, mert Szahno nem egyén, hanem típus, a szörny, aki újra és újra alakot ölt, már önmagában siker még ha ezt a meccset legjobb esetben is csak döntetlenre tudja kihozni. És bár Bikov érezhetően ’60-as évektől sincs elájulva (már maga a könyv is egy reménytelen hivatali hercehurcával nyit, és az a zseniális jelenet a hősök ünnepén vedelő hadastyánokkal sem túl hízelgő a szovjet valóságra nézve), de legalább meg tudja nevezni azokat, akik (ha a sztálini rettenet elhalványul) igazi életet tudnak építeni maguknak: a frontharcosok gyermekeit. Ami, meglehet, naiv elképzelés, és a fene tudja, a putyini Oroszország alátámasztja-e a reményt – de hát ki vethetné szemére egy frontharcosnak, hogy hinni akar?
* Akadnak olyanok (köztük Szahno), akik megvédik a sztálini módszert, mert végtére is legyőzték a nácikat. De a morális kérdéseken túl: a keleti fronton a németek és az oroszok veszteségarányai döbbenetes különbségeket mutattak. Legóvatosabb becslés szerint is egy német halottra 3-5 szovjet jutott, de például a Citadella-hadműveletben 1.677.000 fős szovjet véres veszteséggel szemben 170.000 a német áldozatok száma. Ezek az adatok számomra nem Sztálin stratégiai zsenialitását bizonyítják, hanem egyszerűen azt, hogy nem érdekelte az emberi élet. ( )