Minden esszékötet valahol szükségszerűen írójának szerelmeit és ellenszenveit gyűjti csokorba. Spiró szerelmeivel nincs is semmi baj: Közép- és Kelet- és Közép-Kelet-Európa írói keresve se találhatnának maguknak lelkesebb marketingmenedzsert, mint éppen ő. Az is pazar, ahogy a szerző másik szerelméről, a színházról adomázik - következésképpen amikor közép-kelet-európai drámaírókról beszél, az meg aztán végképp remek, egyszerre mély és sodró, akár a Visztula*. Szerencsére ezek a témák töltik ki a kötet zömét. Mert sajnos amúgy, mit tagadjam, van, mi Spiróban idegesít.

Van ugyanis benne valami (saját megfogalmazása!) "szellemi arisztokratizmus plebejus attitűddel párosulva", amit kivet magából szerető kis szívem, bizony. Ez a hangsúly ebben a kötetben különféle mintázatok formájában fel-felbukkan: tetten érjük, amikor a félműveltek magabiztosságával nyilatkoztatja ki geopolitikai nézeteit, és akkor is, amikor többedszer kinyilatkoztatja, hogy bezzeg régen, régen volt jó irodalom, most meg se jó író, se jó olvasó nincs égen-földön**. Eme eszme legtisztább kivetülése az utolsó előtti esszé, amelyben Spiró emléktáblát állít (papírból) Bada tanár úrnak, akinek köszönhetően az lett, aki. Mert Bada tanár úr tanította "emberségre", többnyire úgy, hogy tök értelmetlenül brutális latin memoriterekkel terrorizálta diákjait, amely diákság viszont így (Spiró értelmezésében) "megtanult intenzíven dolgozni". Öhm, hát mit mondhatnék? Makarenko's not dead.

De azért, ami a lényeg, ezzel együtt jó volt olvasni. Mondhatni, izgalmas. A "Jobb-dolgod-is-vóna" Potrohos Szelleme (aki külsejét nézve a Csuklyás Halálra hasonlít, csak nem kasza van nála, hanem wifi-rooter) egyszer sem jelent meg a vállam fölött, hogy bizonyos oldalak átlapozására csábítson. Ez nyilván összefügg azzal, hogy Spiró nagyon tud írni.

* Lövésem sincs, mennyire mély és sodró a Visztula, de fogadjuk el e metaforát.
** Végtelen rosszmájúságomban kedvem volna megjegyezni, hogy régen Spiró is a magyar epikus próza hegymagas csúcsán időzött, és ott vajúdta káprázatos nagyregényeit. Most meg mit ír? Az olvasó kegyét kereső, gyorsan amortizálódó szatírákat. Szóval mielőtt a többi íróval és olvasóval konfrontálódik, érdemes a kérdés eme aspektusán is elgondolkodni. ( )