Mi itt Magyarországon alapvetően kétfajta havat ismerünk: olyan havat, amitől leáll a BKV, és olyat, amitől nem. (Ez utóbbiról amúgy csak a dédik elbeszéléseiből van tudomásunk. Mondjuk ami azt illeti, akkor még nem is volt BKV.) No most: a szovjet partizánok ezzel szemben számtalan hófajtát ismernek a porhótól a csikorgóra fagyott hóig – és aszerint különítik el őket, mennyire lehet bennük combsérüléssel vánszorogni, illetve lopakodni.

Két partizán indul neki az orosz téli éjszakának, hogy élelmet rekviráljon. Útjuk során (ami még zökkenők nélkül se volna holmi könnyed lángosozás a zamárdi strandon) egyre nagyobb nehézségekbe ütköznek. Ez eddig egy teljesen konvencionális partizántörténet, de aki olvasott Bikovot, az tudja, hogy nem maradhat sokáig így. Lassan be is kúsznak a szövegbe azok a zavarba ejtő elemek, amikről a hagyományos szovjet történetírás szemérmesen hallgatni szokott: hogy a megszállt orosz vidéken német katonát csak mutatóba látni, a piszkos munkát ugyanis elvégezték helyettük a kollaboráns szovjet állampolgárok, és hát az is szóba kerül, hogy a kollaboránsok között is érdemes különbséget tenni – ilyen finomságokra az NKVD tisztjei nem voltak kaphatóak. Ami pedig különösen élesen ott van a szövegben: hogy partizánnak lenni messze nem pusztán azt jelentette, hogy az ember csak önmagáért felel – hiszen minden cselekedetével elsősorban másokat, az ártatlan falusiakat hozza kilátástalan helyzetbe. Ez pedig arra kényszerít minket, hogy átgondoljuk a bátorságról alkotott véleményünket. És egyáltalán: Bikov könyve olyan mű, ami után másképp kell lássuk az emberi felelősség kérdését – mert egy extrém szituációban a máskor oly triviális döntéseink is (mint például hogy a faluban melyik házba kopogunk be és hogyan szólítunk meg egy öregasszonyt) extrém következményekkel járnak. Megkockáztatom: Bikovtól többet meg lehet tudni a Nagy Honvédő Háború valóságáról, mint egy könyvtárnyi marxista szakmunkából.
( )