Jó, hát ezzel biztosan nem találtam fel a spanyolviaszt, de ezek az orosz csibészek (Pelevin, Szorokin, etc.) egy vérből valók az amerikai posztmodernekkel. A Pynchon és tsai cég a ’60-as években arra a konklúzióra jutott, hogy a világ immáron túl kaotikus és követhetetlen, az irodalomnak pedig ebből le kell vonnia a konzekvenciákat: mivel ezt a káoszt a hagyományos eszközökkel ábrázolni lehetetlen, neki is kaotikussá kell válnia. No most az oroszok számára ez a Szovjetunió felbomlása után, a ’90-es években vált nyilvánvalóvá*, amikor a posztszovjet vadkapitalizmus vonata berobogván az állomásra, mellesleg ledózerolta az állomásépületet is. És lőn: ebben a prózakötetben a valóság ábrázolásának egy olyan őrült módját tapasztaljuk, hogy szinte sziszegni kezd az agyunk, mint valami kotyogós kávéfőző. Pelevin fölényes tudással dolgozza bele szövegeibe mindazt a nem keveset, amit okkultizmusról, buddhizmusról, babonákról és sámánizmusról tud – de nem csak azért, hogy sűrűbb legyen a szósz, hanem mert ezzel is kiemeli, hogy a (mindenkori) orosz történelem abszurditásával összevetve egy feltámasztott Luftwaffe-pilóta vagy egy fordult farkas nem hogy nem hat természetellenesnek, de időnként kifejezetten reálisnak tűnik.

* Akadnak persze előzmények: Platonov, Belij vagy Venyegyikt Jerofejev. ( )