Bíztam benne, hogy jó lesz. Sőt: biztos voltam benne, mert megbízható értékelőim megbízható értékelései is ezt sugallták. Meg is lepődtem, hogy nem tetszik. Az én legerősebb benyomásom erről a könyvről, hogy Rakovszky Zsuzsa alibizik. A regény első 150 oldala meglátásom szerint azzal megy el, hogy felmondja a leckét: az ún. „olvasott ember” összes előítéletét, az ismert kliséket a műkörmös-ezoterikus üzletasszonyról, a Rolexes vállalkozóról, a „mai fiatalról”, aki buta, mint a pláza forgóajtaja (de legalább gusztusos), és persze az élhetetlen, csóró bölcsészről (ő az elbeszélő), no meg az ő poszt-midlife crisiséről. Egy szereplőt se találtam, akivel kívántam volna az azonosulást, viszont az azonosulás lehetősége híján nem nagyon volt mi érdekeljen a könyvben. (Erre lehetne mondani, hogy Houellebecq-nél se tapossák egymás sarkát a szimpatikus figurák, de hát ott legalább van egy eredeti, provokatív filozófia, és egy sallangmentes, erőteljes nyelvhasználat – itt azért ezt nehezen lehetne erényként kiemelni.) Az a bajom, hogy Rakovszky tutira ment: az emberi szánalmasságok listázásával elérte, hogy aki szerint az őt körülvevő világ úgy nagy általánosságban szánalmas vagy terhes, az lendületből egyetértsen vele, de amit én elvárnék – hogy ezzel az érzésemmel szembesítsen, és annak átgondolására, esetleg felülvizsgálatára késztessen –, az csak nagyon felületesen és igazából csak az utolsó 20 lapon jelenik meg. Egyedül a címszereplő Célia villantott fel valamit, legalábbis első feltűnésekor – de aztán ő is beleszürkült a mezőnybe, elkezdte játszani a rálőcsölt szerepet, csak éppen a „másik mai fiatalét”, aki elnagyoltan szabadelvű anyja ellen úgy lázad, hogy a túljátszott konformitás felé fordul.

A könyv második felében némi változás figyelhető meg – a cselekmény árnya vetül a szövegre. Eltűnik ugyanis Célia. És ekkor elbeszélőnk, Ádám – aki (ezt nem is említettem eddig, sok egyéb mellett) lehet, hogy az apja nekije, de lehet, hogy nem az apja, bizony, bonyi néha ez az élet – nekiáll megkeresni. Én ekkor kínomban megírtam fejben erre a forgatókönyvre egy vérbő skandináv krimit – de Rakovszky nyilván nem ezen a szálon mozdul el, hanem tötymörögteti tovább szereplőit a maguk kis provinciális problémáiban*. Ezzel együtt a regény ezen részébe már jobban belesimultam, mert ekkorra nagyjából megbarátkoztam a szereplők zömével** – talán azért, mert Rakovszkynak sikerült úgy-ahogy elmélyítenie őket, vagy talán csak azért, mert megszoktam őket. De azért ez továbbra is maximum egy langyos kapcsolathoz volt elég.

Így visszaolvasva a fentieket – nem tudom, nem voltam-e igazságtalan. Bizonyára akad valami ebben a könyvben, amit előlem elrejtett saját neheztelésem – csak éppen már A kígyó árnyéka óta (15 éve!) várom, hogy Rakovszky előrukkoljon egy ahhoz hasonló sűrű, mélységes szöveggel. Erre azt látom, hogy teljesen más úton jár – kompromisszumokat köt, a felszínt karcolja, megmarad a biztosnál. No de nem baj – én tudok várni. Várok tovább.

* Most durva voltam, mert mondjuk egy rákos apa nyilván nem provinciális ügy, és azt is el kell ismerni, a szövegben létező társadalmi-kapcsolati tragédiák villannak meg – csak hát annyira reflektálatlanul (ami részben az elbeszélő – talán szándékolt – passzivitásának tudható be), hogy az inkább csak növelte a hiányérzetem.
** Kivéve Ádámmal, aki végig idegesített. Értitek, ő egy olyan csávó, aki azért eszik a McDonald’s-ban, MERT szegény (én nem látom az összefüggést, de Rakovszky számára biztos ezek ilyen összenőtt fogalmak), akinek minden második nő „ecetes-mézes mosolyú”, és akinek egyetlen határozottan körvonalazható célja a regényben, hogy alaposan meghempergessen zsemlemorzsában egy Niki nevezetű kiscsibét, igen, azt, aki olyan buta, mint a forgóajtó (példának okáért karrierálma az, hogy bekerüljön egy valóságshowba – ez a szereplő kulcsmotívuma, köszi, a szereplő nevében). És akkor ez a félpedofil egészszerencsétlen mondja meg a tutit mostohaöccsének, meg talánlányának – hát gratulálok. És még ne lökjem le a lépcsőn. ( )